Bár azt ígértem, hogy a következő állomás a Vasgyár lesz, most az ígéretemet megszegve, egy borsodi ékszerdobozról fog szólni ez a bejegyzés, ugyanis meghívást kaptam egy napos mulatság erejéig, Monokra. A faluban babfesztivált rendeztek, ahol az egyik, legfőbb programpont természetesen a főzőverseny volt. Az idei volt az első alkalom, hogy megrendezték ezt a gasztronómiai eseményt, de biztosan állíthatom, hogy nem ez volt az utolsó. Első? Utolsó? Versengés? Na ez az, ami a legkevésbé számított ezen a napfényes szombaton. 

Monoki látkép a falu központjából

Hogy kinek mi jut először eszébe Monokról, azt nem tudhatom. Nekem személy szerint a bab, Kossuth szülőfaluja, és a régi idétlen tudakozós reklám után (sem) következik, ha a falura kell asszociálnom. Épp ezért furcsállottam is magát a rendezvényötletet, de később kiderült, hogy a monoki babnak bizony nagy múltja van. A legenda szerint ugyanis maga Mátyás király is evett itt egy jó bableveset az egyik vadászata során, amiért egy diónyi arannyal fizetett a helyieknek. Bár amit királyunk ehetett, az nem volt egyenlő a ma népszerű "fogyasztói" babbal, hiszen az csak a XVI. században terjedt el Magyarországon, miután azt Nápoly érintésével behozták a kereskedők az Újvilágból. 

Ha a Mátyás-legenda történeti hitelessége nem is áll stabil lábakon,  Monok így is azon falvak egyike, amely méltán lehet büszke történelmére. Az kérdéses, hogy a települést a honfoglalás korban, vagy csak a tatárjárást követően alapították, de a 13. század végén már biztosan létezett, a terület a Monaky középnemesi család birtoka volt. Hogy a település neve a család nevéből, vagy a szláv monoh (jelentése szerzetes) szóból ered, az a mai napig vita tárgyát képezi. A Monaky család kastélya ma is gyönyörű állapotban látható, csakúgy, mint az Andrássy- kastély, amit a 1750 körül építettek, most pedig iskolaként funkcionál. 

Monaky- kastély

Andrássy- kastély

Kastélyain kívül Monok híres búcsújáró hely is, a Szent Kereszt felmagasztalásának idején (minden szeptember harmadik vasárnapja) sokan zarándokolnak a Kálvária hegyre. Azonban kétség sem fér hozzá, hogy a település Kossuth szülőfalujaként írta be magát a történelemkönyvekbe igazán. Természetesen erre rengeteg minden emlékeztet a faluban, Kossuth szobor a Kossuth Parkban, mégis Kossuth szülőháza ami igazán bepillantást enged a XIX. század világába. A ma emlékmúzeumként funkcionáló házon végigmenni pedig egy igazi időutazás, amit természetesen nem hagytam ki, ha már Monokon jártam.

Még szerencse, hogy a szülőház megvizslatásához nem kellett sokat mennem, hiszen a fesztivál a ház köré központosult, ezzel is megtisztelve egykori, híres lakóját. Ezen a napon viszont mégsem Kossuth, még csak nem is Mátyás kapta a főszerepet, hanem a bab, ami a legenda bűvkörében egy csodálatos hagyományőrző napot varázsolt a mintegy 1700 lelket számláló falu életébe. 

Mivel a jó babételeknek idő kell, így még kis túlzással a másik oldalamra fordultam, mikor a pavilont már elfoglalták a főző csapatok. A teljesség igénye nélkül a Magyar Államkincstár miskolci igazgatósága, a miskolci tűzoltók, a monoki HoBaCsiCsa csapat, a szerencsi önkormányzat, a honvédség, Piedone kedvencei, tokajiak és tarcaliak is indultak a versenyen.

De, hogy mennyire kreatívak voltak egyes csapatok, mutatja a monoki Bableányok névválasztása, nem beszélve az "Abrak a babra" nevű csapatról, ahol bizony babra ment a játék.

Mégsem ez varázsolt el igazán, hanem az a miliő, ami ezt a napot körülölelte. Még ki sem töröltem a csipát a szememből (azért már egy bivalyerős paprikapálinkán túl voltam, úgy miheztartás végett) mikor megérkezett az első rezesbanda a Klapka- indulóval jelezve, itt bizony a magyarság szeretete is hangsúlyos lesz. 

Amint ebben kételkedni kezdenék, egyre sokasodnak körülöttem az emberek, magyar népviseletben. Ebből hárman lóháton érkeznek, majd később a gazdájukkal beszélgetve megtudom, hogy Csongor, Kármen és a póni a szomszédos Bekecsről érkeztek, így emészteniük kell a reggeli koránkelést és a sok embert, ezért lovagolni rajtuk csak délután lehet majd. Csongor egy jól megtermett fűbe harapással okézza le a pár órás pihenést.

A focipálya megszemlélése sem okoz nagy túrát, hiszen az közvetlenül a Kossuth szülőház mögött terül el. A pálya állapotából ítélve azonnal rájövök, hiába a közelség, a kis Lajosnak esze ágában sem lett volna focicipőt húznia. Bár akkor még nem is ismerték hazánkban a játékot, így esélyes, hogy a pálya sem állt még akkoriban.

Közben az orrom visszavisz a főzőstandokhoz, hiszen a levegőben érződik a finomabbnál finomabb babételek illata. De, mint már említettem, a főzés időigényes, ha babról van szó, így a legtöbb csapat italozgat két kavarás között. Ekkor van alkalmam nekem is meginni egy-két pohárkával, és épp egy pohár szamorodni társaságában tett séta alkalmával figyelek fel arra, hogy itt bizony tényleg nem babra megy a játék, hanem arra, hogy mindenki jól érezze magát. Öröm volt látni, mikor a székely csapat egyes tagjai együtt dalolásztak a környék "fontos embereivel", ahogy a szomszéd csapatok egymást kínálgatták az otthonról hozott pálinkákkal, borokkal, sörökkel, miközben egymást segítették ki különböző főzési praktikákkal, elárulva a csapat napfény ízét. Zsűritagnak lenni sem volt itt egyszerű, hiszen a csapatok kivétel nélkül bevetették minden fortélyukat, ami általában a zsűritagok "megvesztegetéséből" állt. Mindez persze a legkevesebb komolysággal történt, a hangsúly továbbra sem a verseny megnyerésén volt, arról nem is beszélve, hogy szerintem senki sem tudta a szervezőkön kívül, hogy mi a nyeremény.

 Továbbsétálva találkozom össze a monoki Seriffel és hűséges kutyájával Picurral. A jó ötvenes éveiben járó, enyhén borvirágos arcú úron látszott, nem veti meg a kocsmák hangulatát, Monokon mindenki csak szerényen Seriffnek nevezi, Picur pedig követi mindenhova, ami egy ilyen gazdánál igen nagy türelmet és megértést igényelhet. Picurnál ezzel nincs is gond, lehet látni megedzette az élet őt is. 

Persze nem csak a Seriff volt járulékos hangulati elem, hiszen élménykovács, pálinkakóstoló, és az ilyen jellegű rendezvényeken már jól megszokott gólyalábasok mellett színpadi programok is színesítették a fesztivált. 

Kiheverve a tengernyi impulzust, amit a rengeteg stand, alkohol és egy nagy tányér chilisbab elfogyasztása okozott, épp elkapom az eredményhirdetést, ahol kiderül, hogy a versenyt a monoki Bableányok nyerik. Tekintve a helyiek lokálpatriótizmusát, a lányok adottságait és a zsűri nembeli összetételét, a döntés indokolt, bár a nyertes ételt nem kóstoltam. 

Összegezve, nagyszerű élményekkel gazdagodva indultam haza Miskolcra. Ezen a napon mindenki félretette a hétköznapi gondjait, elővette helyette a jókedvét és minden földi jót, amit a spájzból nem sajnált. A I. Monoki Babfesztiválnak így az elsődleges üzenete az volt, hogy igen is tud a magyar ember mulatni, szeretni a másikat, összetartozni, mindezt önzetlenül, a legegészségesebb versenyszellemmel. Hogy ezt a mindennapokba is átültessük, nehéz, de hinni kell benne, hogy sikerül! Nem véletlenül hisznek az itteniek a monoki  Mátyás- legendában is.

A további képeket keresd itt: https://www.facebook.com/miskolcadhatott