2018. jún 04.

Trianon Miskolcon

írta: Miskolc régen és ma
Trianon Miskolcon

Amikor még a gimnázium padjait koptattam, őszinte leszek, annyira nem vonzott a történelem. Sokáig ugyanis szent meggyőződésem volt, hogy létezik egy történelemkönyv, mondhatni "A Történelemkönyv", bár évről évre cserélődik, az abban foglaltak szentek és sérthetetlenek, azt úgy kell megtanulni, ahogy a tanár tálalja. Az évszámok, az események kötöttek, azt kell leírni a dolgozatban, egy ideig számomra erről szólt ez a tudomány. Bár ezek az emlékeim ködösek már, az egyik órán elhangzott egy mondat az oktatóm szájából, ami túlzás nélkül állíthatok, meghatározták a további éveimet, hiszen ekkor döbbentem rá, miről is szól igazából, mit üzen számunkra a múlt. Ez a mondat a következő volt: "Miskolc volt az egyetlen város, ami jól járt Trianonnal." 

Nekem soha nem voltak határon túli gyökereim, mégis torokszorító érzés volt szembesülni a számokkal, amik a trianoni döntéssel jártak. Abba pedig még szörnyűbb volt belegondolni, hogy ezek a számok emberi sorsokat változtattak meg, az országnak pedig máig kiheverhetetlen traumát okoztak. Épp ezért hangzott abszurdként az idézett mondat, így a gyors miértemre gyors válasz érkezett: "Azzal, hogy Kassát elcsatolták, Miskolc lett az északkeleti régiós központ. Így lettünk nagyváros." Ez a felvetés végül elkísért az egyetem történelem szakára, majd a fent említett témát választottam a szakdolgozatom megírásához is, amit hosszas levéltári kutatómunka, Miskolccal kapcsolatos szakirodalmak, korabeli újságcikkek áttanulmányozása követett.  

Ebből a dolgozatból szeretnék most pár részletet kiragadni, megemlékezvén a trianoni döntésről. 

miskolic_trianon_emlekmu.jpgTrianon emlékmű a Győri kapuban

„Eszembe jutnak elnyomóink itt: 
És árva testvéreink odakint; 
Június 4. 1920: 
E dátum lázít, fenyeget és int.”

(Részlet Reményik Sándor- Gyűrűt készíttetek c. verséből)

E versrészlet is érzékelteti azt a fájdalmat, amit a trianoni döntés okozott a magyar népnek. Kevés olyan múltbéli eseménye van Magyarországnak, amely a történészektől kezdve, írókon, költőkön keresztül a közéleti személyiségekig minden egyes magyar emberben a mai napig ott él. A legtöbben nem is vitatják a döntés igazságtalanságát és azt, hogy az ezzel járó terület- és népességveszteség mekkora gazdasági, demográfiai, infrastrukturális, de legfőképp morális válságba sodorta az akkoriban egyébként is ezer sebből vérző Magyarországot.

A szakirodalmak döntő többsége­­ - kiegészülve az irodalmi művekkel - a döntés által Csonka Magyarországgá lett állam már említett válsága mellett a határokon kívülre szakadt, így hazájukat egyik pillanatról a másikra elveszítő magyarok helyzetére helyezte a hangsúlyt, ami kétség kívül Európa történelmében páratlan tragédia, és, amit személyesen is éreztem erdélyi, felvidéki vagy éppen vajdasági utazásaim során.

Azonban kevés szó esik a trianoni döntés egy másik, kevésbé „látványos” következményéről, arról, hogy milyen problémákkal kellett szembenézniük azoknak a településeknek, amelyek az új határokon belül maradtak, így Miskolcnak is. 

Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy egy település ezen időszakra vonatkozó történetéből nem lehet objektívan ítélkezni. Minden település annak elhelyezkedésétől (az új határoktól való távolságától kiváltképp), lakosságának számától, közigazgatási „státuszától” függően más és más nehézségekkel kellett, hogy megküzdjön. Egy egyszerű példával élve, mint ahogy ma sem, több mint valószínű, hogy akkor sem voltak azonosak a problémái Miskolcnak és Győrnek. 

Törvényhatóság, megpróbáltatások, Nagy- Miskolc

Tehát ahhoz, hogy megismerjük Miskolc saját ügyeit, érdemes egy kicsit visszamenni az időben. A trianoni döntést megelőző évek ugyanis Miskolcon két részre bonthatóak. Már a XIX. század végétől a miskolci politikai elit azért lobbizott, hogy önálló törvényhatósággal bíró város legyen, tehát kikerüljön a vármegye fennhatósága alól. Ez utat nyitott volna a régóta dédelgetett Nagy-Miskolc álom megvalósulásához is, ami a környező települések Miskolccal való egyesítését jelentette. A kitartó lobbitevékenységet végül 1909-ben siker koronázta, ekkor nyerte el Miskolc ezt a címet. doc120413-003_page_5_kicsi.jpg

Ezt követően a városnak is meg kellett küzdenie a I. világháború okozta gyötrelmekkel. Miskolcon állomásozott a 10-es és a 65-ös honvéd gyalogezred is, és innen indultak galíciai, román, orosz, olasz frontvonalakra. Az első világháborút kísérő kolerajárványban több mint 5000 miskolci vesztette életét. Arról nincs pontos adat, hogy a háború önmagában hány halálos áldozattal járt Miskolc számára, az viszont tény, hogy ebben az időszakban is nőtt a város lakossága, a veszteségek ellenére, leginkább a városba áromló menekültek miatt.

A vesztes háború következtében a Monarchia széthullott, miután nem tudott megbirkózni a világégést követő országos gazdasági, politikai, morális válsággal és a birodalomban élő nemzetiségek függetlenségi törekvéseivel. Ennek okán óriási volt a fejetlenség az országban, melyet a miskolci politikusok igyekeztek a városban kezelni. Előbb a Károlyi- kormányt, majd a Tanácsköztársaság hatalomátvételét is ellenállás nélkül fogadta el a város vezetősége, óvva a lakosságot az esetleges következményektől. Miskolc azonban így is nagy próbatétel előtt állt.

1919. május elsején a helyi lapok már nyíltan tárgyalták a város megszállását. Mivel a városban nem volt hadsereg, a városi direktórium még ezen a napon döntött Miskolc feladásáról, így másnap a Szentpéteri úton, délután 6 órakor találkozott a város 4 tagú küldöttsége a cseh csapatokat vezető olasz ezredessel. A megállapodás értelmében a csehek nem kívántak beavatkozni a város ügyeibe, csupán a fegyverek beszolgáltatásához, és ahhoz ragaszkodtak, hogy a nagyobb döntésekről írásban értesítsék őket. Az átadás Diósgyőrre és a Vasgyárra is vonatkozott, amely május 6-án történt meg. A csehek nem vonultak tovább, így az arcvonal a város határán húzódott. Mivel a csehszlovák parancsnokság elrendelte a férfilakosság besorozását a hadseregbe, aki tehette, igyekezett átmenekülni a demarkációs vonalon túlra, csatlakozva a Vörös Hadsereg készülő ellentámadásához, amely május 20-án indult el Miskolc visszaszerzéséért, és viszonylag gyorsan, még aznap vissza is foglalták a várost.

momegsz01_1.jpg

A cseheket pár nap alatt sikerült kiűzni a megye egész területéről. A városban így újra megkísérelték a direktórium felállítását. Július 8-án Kun Béla látogatott Miskolcra. Ekkor még a lakosság üdvözölte a Kormányzótanács vezetőit. Azonban a front közelsége, az országos belpolitikai válság miatt a közhangulat egyre romlott. Augusztus 2-án táviratban tudatták Miskolccal, hogy a Kormányzótanács lemondott, így új kormány vette át a hatalmat. A város vezetése felesküdött, hogy a nyugalom fenntartása érdekében a helyén marad. Augusztus 4-én a román csapatok – Párizs tiltakozása ellenére – megszállták Magyarország nagy részét, így Miskolcot is.

A román megszállás (erről bővebben ide kattintva olvashatsz) a város számára sokkal nagyobb megpróbáltatással járt, mint a cseheké. A román hadsereg parancsnoksága azonnali statáriumot vezetett be, betiltotta a helyi lapokat, politikai pártokat, és elrendelték az 1918. október 30. előtti állapotok visszaállítását. Ezzel egy időben megindultak az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság vezetőinek számonkérése, letartóztatása.  Az újdonsült főispánt, Gedeon Aladárt utasították a miskolci politikai elit „bűnrészességének” felülvizsgálatára, azonban a nagy befolyással bíró Szentpáli- Hoboday-Haller csoport megakadályozta annak maximális végrehajtását. Ennek oka az volt, hogy a 1918-1919-es forradalmak alatt a város vezetése gyakorlatilag nem változott, hiszen az igyekezett idomulni az épp aktuális kormányhoz, hogy a város működésének folytonosságát fenntartsák. Ebből kifolyólag a város vezetését nem az épp aktuális „forradalom” ideológiai céljai vezették, hanem a városhoz fűződő lojalitás, ami miatt nem indokolt a politikai elit nagy részének letartóztatása. Szentpáliéknak végül sikerült azt is elérni a románoknál, hogy a „rendcsinálást” ők koordinálják, ezzel enyhítve kissé a terrort. Ennek ellenére is folytatódtak a letartóztatások, a razziák, 1919 szeptemberében 4-500 embert tartottak fogva a különböző laktanyákban, így megállapítható, hogy a román-magyar apparátus igyekezett szigorúan végrehajtani a felelősségre vonást.

istvanszentpali1900.jpgSzentpáli István 1902-1912, majd 1917-1922 között volt Miskolc polgármestere

Az év végén a román csapatok kivonultak az országból. A román hadsereg kivonulását december 2-án a magyar nemzeti hadsereg, az ún. Horthy-gyalogság bevonulása követte. Magyarországon szükségessé vált a belső erőviszonyok és az ország államformájának tisztázása, a végrehajtó hatalom, a parlament és a politikai pártok újbóli törvényesítése.

Összegezve, mint láthattuk, ebben a válságos időszakban a miskolci politikai elit elsődleges célja a város működésének zavartalan fenntartása volt, függetlenül attól, hogy éppen milyen politikát képviselt Magyarország kormánya. Ennek a hozzáállásnak köszönhető az is, hogy a cseh és a román megszállás alatt is sikerült a város vezetésének a központi irányítást fenntartania, így az idegen jelenlét nem vezetett nagyobb pánikhoz, ugyanakkor a megszálló erőket is sikerült „jobb belátásra” bírniuk.  Az idegen hatalmak kivonulása után a különböző politikai erők személyi összetétele számottevően nem változott, így a város céljai sem, és amint lehetőség adódott rá, a városvezetés ismét nyitott a Nagy-Miskolc terv megvalósítása felé. Sajnos, az újonnan bekövetkező, minden eddiginél nagyobb országos válság ismét keresztülhúzta a városvezetők számításait.

Trianon fogadtatása Miskolcon

1920. június 4-én Magyarország aláírta a trianoni békeszerződést, mely kétségét sem hagyott afelől, hogy az első világháború vesztesei a nagyhatalmi politika áldozatául estek, annak igazságtalansága előre vetítette a második világháború kitörését. A Párizs környéki békék Magyarország számára jártak a legsúlyosabb következményekkel, hiszen átalakítva a Közép-európai erőviszonyokat, végzetesnek tűnő feltételeket szabott hazánknak mind társadalmi, etnikai, gazdasági értelemben.

Amellett, hogy tiszta, homogén magyarságú területek szakadtak a határokon túlra, a békeszerződés következtében megszűnt az erős, mind nyersanyagában, mind felvevőpiacában önellátó belkereskedelemmel rendelkező Osztrák-Magyar Monarchia.

Ez a sokként ható döntés erősen rányomta bélyegét a két világháború közötti Magyarországra, amelyet szinte a semmiből kellett – mind gazdasági és társadalmi – értelemben újjáépíteni. A döntést 1921. július 26-án ratifikálta a magyar nemzetgyűlés, ezzel elfogadva azt, mégis a kor közvéleményének döntő többsége ideiglenesnek tekintette az új határokat. Egyre inkább teret nyert a revíziós gondolat, a „Nem nyugszunk bele!”- mentalitás, így nem is lehetett más a korszak politikájának legfőbb irányvonala sem.

A trianoni békediktátum okozta közhangulat Miskolcon sem különbözött az országos átlagtól, annak ellenére, hogy a város az új határokon belül maradt, így továbbra is Magyarország részét képezte. A korabeli újságok így számoltak be az eseményről, június 5-én:

trianon1_kicsi.jpg

trianon2_kicsi.jpg

trianon3_kicsi.jpg

trianon4_kicsi.jpg

Most pedig nézzük, milyen reakciót váltott ki a miskolci városvezetés tagjaiból a diktátum aláírása. Ennek tanulmányozására a legkézenfekvőbb a bizottság közgyűléseinek jegyzőkönyveit megvizsgálni. Szerencsénkre, a trianoni döntéssel kapcsolatos képviselői felszólalásokat e jegyzőkönyvek szó szerint lejegyezték (ez akkor történhetett meg, ha arra egy képviselő külön kérte a jegyzőkönyvvezetőt, és azt a bizottság megszavazta), így azokat én is változtatások nélkül tudom közölni.

Az 1920. május 12-i rendkívüli közgyűlésén, - melyet a trianoni békekötés aláírása ügyében intézett felirat elfogadása miatt tartottak - hangzottak el olyan beszédek, melyek hűen tükrözik a korszak politikusainak véleményét. Gedeon Aladár ekképpen vezette fel a közgyűlést:

„Tisztelt Közgyűlés!

Történelmünkben talán a legválságosabb időket éljük. Sok nehéz időt megéltünk már, de ilyet soha. Fogadjuk ezeket a nehéz időket férfias elszántsággal. Ne az érzelmekre hallgassunk, hanem higgadt megfontolással, nyugodtsággal és kemény szívvel […]. A nehéz időkben felejtsünk el minden viszálykodást, hanem fogjunk össze és igyekezzék megtenni mindenki a maga kötelességét. Összetartva és egymást támogatva nincs mit búsúlnunk. Hiszen ez a nemzet oly szép múltra tekinthet vissza és erősen hiszem, hogy szép időket fog élni.”

Később a bizottság a következő határozatot hozta: „Miskolcz város közössége az entente hatalmak részéről a legfelsőbb tanács által 1920. évi május hó 5-én átnyújtott békeszerződést, mely Magyarországot az ezer év óta ide tartozó területeitől fosztja meg, s amely a népszavazást még a túlnyomóan magyarok által lakott területeken sem rendeli el a népjogokkal ellentétben állónak tartja. Ezenkívül közgazdasági szempontból is sérelmes és igazságtalan s emellett teljesíthetetlen is. A békeszerződés csak visszavonást, ellentéteket és nyugtalanságot fog támasztani, amely örökös viszálykodást teremt, s ezáltal Európa békéjét minduntalan veszélyeztetni fogja. Magyarország ennél fogva ebbe a békébe sohasem fog belenyugodni, s ellene mi is a leghatározottabban tiltakozunk. Remélve és bízva azonban abban, hogy a népszövetség által Magyarország régi határait rövid időn belül ismét visszakapja és összes sérelmei orvosolva lesznek, a békeszerződés aláírásának elhatározását az illetékes tényezőkre bízza tudva azt, hogy elhatározásukat csak az ország jól megfontolt érdekei fogják vezetni.„

Mégis talán a legjobban Bizony Ákos képviselő beszéde az, amely érzékelteti azt a fájdalmat, amit a magyar emberek éreztek, felsorolva sok olyan indokot, mely a döntés igazságtalanságát bizonyítja, és amelyekkel a mai napig nem lehet vitatkozni:

bizonyakos01.jpg

Bizony Ákos 1846-1922 (jogász, politikus)

„Mélységes megdöbbenéssel és a világtörténelemben páratlan igazságtalanság felett érzett felháborodással értesülünk mindnyájan arról, hogy a legfőbb béketanács több hónapi megfontolás után, tehát nem elhirtelenkedve, hanem megfontolt elhatározással továbbra is fenntartotta azokat a békefeltételeket, amelyeknek embertelenségéről és a szó legszorosabb értelmében vett keresztülvihetetlenségéről minden józanúl gondolkozó ember meg van győződve nem csak Magyarországon, hanem külföldön is.

Szét akarják darabolni a történelmi Magyarországot. Hazánk szent földjének melyet őseink vére és könnye 1000 éven át öntözött kétharmad részét, lakosságának több mint felét akarják elszakítani és körülbelül 3 és fél millió azon magyarúl beszélő honpolgárok száma, akiket oda akarnak dobni martalékúl a náluknál sokkal alacsonyabb műveltségű balkáni hordáknak. El akarják tőlünk venni Erdélyt, a Magyar Szent Korona drága gyöngyszemét, az egész magyar felföldet bányával, erdőségeivel, el gyárainkat, vízi erőinket, sónkat, földgázunkat. El akarják venni a Bánátot, a világhírű magyar búzatermő helyet.

Nyersanyag hiányában lehetetlenné akarják tenni szép virágzásnak indult iparunk fejlődését, sőt fennmaradását is. Működési terünktől megfosztva nem csak intelligenciánk, de az ipari munkások nagy része is kivándorlásra lenne kényszerítve. És mindez miért? Hát mit vétettünk mi? Millerand franczia miniszterelnök a békeföltételek mellett átadott kísérő levelében körülbelül ezeket mondja: A legfelsőbb tanács nem feledhette el felelősség azon részét, mely Magyarországot terheli, másrészt szem előtt kellett tartani azon általános érdekeket is, amelyek felett őrködni kell. Azzal vádol bennünket, hogy „részünk van a háború előidézésében”, „nemzetségeinkkel rosszul bántunk, elnyomtuk őket”, azt mondja, hogy „az általános érdekek követelik szétdarabolásunkat”.

Méltóztassanak megengedni, hogy ezekkel a kijelentésekkel kissé behatóbban foglalkozzam. Nem tudom, tájékozatlanság vagy pedig rosszakarat-e az a vád, hogy részünk van a háború előidézésében. Magyarország nem akart háborút, nekünk hódításokra semmi szükségünk nem volt, nekünk úgy is sok volt nemzetiségünk, azoknak számát szaporítani öngyilkosság lett volna. Már Bosznia okupáczióját is egyhangúlag helytelenítette a magyar közvélemény, mikor pedig a Szerbiához intézett ultimátum elhatároztatott, Tisza István akkori miniszterelnök jegyzőkönyvbe vétette a koronatanácsban, hogy győzelem esetén is legfeljebb stratégiai határ kiigazításokról lehet szó, de annexióról nem. Ez a kikötés is azt bizonyítja, hogy nem akartunk háborút. De nem akart a Monarchia sem, sőt Németország sem. Nem akarta a háborút a Habsburg dinasztia sem, hiszen Ferencz József békeszeretete általánosan ismeretes volt, ők a háborúban mit sem nyerhettek, de mindent kockáztattak.

A háborút előidézték a franczia revans eszme, az angol féltékenység, az orosz vágyakozás Konstantinápoly után, és a szerbeknek Oroszország által szított nagy szerb aspirácziói.

Az entente hatalmak talán azért neheztelnek ránk, hogy nem lettünk mi is árulók, mint a csehek? Előttük talán bűn az, hogy a Magyar nemzet lojális, szerződéshű és becsületes.

Az utóbbi századok folyamán többször tettünk kísérletet függetlenségünk kivívására, ugyan támogatták-e elszakadási törekvésünkben a nyugati hatalmak? Nem, sőt dogma volt náluk, hogy az európai egyensúly szempontjából egy erős Ausztriára szükség van. XIV. Lajos franczia király támogatta ugyan egy ideig II. Rákóczy Ferencz felkelését, de csak addig, míg szüksége volt reá, aztán békét kötött és cserben hagyott bennünket, ugyanígy járt el III. Napóleon is, az 1859-iki olasz háború alkalmával.

Támogatott-e bennünket Franczia ország vagy Anglia az 1848-49-iki szabadság harczokban? Nem közönyösen nézték, hogy az orosz hadsereg letiporjon bennünket.

Láttuk, hogy külföldi támogatásra nem számíthatunk 1867-ben sem. Kibékültünk a dinasztiával, Ferencz Józsefet magyar királlyá koronáztuk, hűséget esküdtünk neki, teljesítettük hűségesen is a pragmatika szankciójában vállalt kölcsönös védelmi kötelességünket. Az első vád, az indok tehát, mellyel ezeket az embertelen és igazságtalan békefeltételeket indokolják, teljesen hamis és tarthatatlan.

De hamis és tarthatatlan az a vád is, hogy mi rosszul bántunk a nemzetiségekkel. Nincs állam egész Európában, amely olyan kedvezően, sőt dédelgetve bánt volna nemzetiségével, mint mi. Hiszen nem egyenjogúak, de kiváltságosak voltak. Hát ugyan miként őrizhették volna meg nyelvűket, faji sajátságukat, századokon keresztül, ha elnyomtuk volna őket? De a nemzetiségek, eltekintve néhány fanatikustól, aki fajrokonaikat ellenünk izgatták, mindig meg is voltak elégedve. Fényes bizonyíték erre az, hogy bár a magyar választási törvény semmi különbséget nem tett faj vagy felekezet között, mindenkinek egy vensus az ¼ úrbéri telek, melyből a nemzetiségek kezén jóval több volt, mint az alföldön a magyarokén, tehát ha a magyar képviselőházban érvényre akarták juttatni a maguk politikáját, azt bármikor megtehették volna, sőt a 40 horvát szavazat segítségével még többségbe is kerülhettek volna. Mégis mit láttunk? A képviselőházban alig volt 5-6 nemzetiségi képviselő. Talán a választási visszaélések okozhatták ezt? Nem, hiszen 1906 évben, amidőn teljesen tiszta választások voltak, csak 12 nemzetiségi képviselő volt a parlamentben.

A nemzetiségek tehát önként választottak maguknak magyar nyelvű képviselőket. Azután a törvényhatóságoknak joguk volt a jegyzőkönyvi nyelvüket megállapítani, és mégis az egész országban alig akadt törvényhatóság, ahol más nyelvet választottak volna, mint a magyart, pedig könnyen megtehették volna. Hiszen Brassó városában megtették jegyzőkönyvi nyelvnek a németet és a románt, a magyart nem, pedig a lakosságnak több mint 1/3-ad része magyar anyanyelvű.

Magyarország 1000 éven át nem követett el annyi atrocitást a nemzetiségekkel szemben, mint a románok, szerbek és csehek a megszállás néhány hónapja alatt ellenünk.

Lássuk már most, az általános érdekeket, mi haszna van Európának vagy a nyugati hatalmaknak abban, hogy megsemmisítsenek egy olyan nemzetet, amely nyugat európának ezer éven át védőbástyája volt? És hatalomra juttassák a félbarbár románokat, az orvgyilkos szerbeket és az áruló cseheket, akik gyávák voltak arra, hogy szabadságukért fegyvert fogjanak, de arra igen is készek, hogy 1848-49-iki szabadság harczunk leverése után beözönljenek Magyarországra csatlós szolgálatot teljesíteni az osztrák zsarnokságnak. Ezek fogják Franczia országot megvédeni a németekkel szemben? Megáll az ember esze, hogyan lehet művelt népeknek ennyire eltévelyedniök.

Nem is tudom, magamnak másképp megmagyarázni, minthogy az entente hatalmak szorúltságukban előre lekötötték magukat és most nem tudnak a vállalt kötelezettségüktől szabadulni.

De hát mit tegyünk, gyengék vagyunk, fél Európával szembe nem szállhatunk. De bele nyugodhatunk ebbe az égbekiáltó igazságtalanságba? Tiltakozzunk tehát lelkünk egész erejével és elkeseredettségével a békeszerződés ellen. Azután tegyük azt, amit Kromwell Olivér ajánlott katonáinak: Bizzatok Istenben és tartsátok szárazon a puskaporaitokat! Értve puskapor alatt nemcsak a fizikai, de sokkal inkább a szellemi erkölcsi erőket is.

Készüljünk fel minden értékes magyar erő bevonásával az ország újjá építésének agymunkájára. Szeressük a hazát mindenek felett, de szeressük egymást is, mint jó testvérekhez illik, azután dolgozzunk és emlékezzünk!”

A bizottság végül, nem tehetett mást, határozatot hozott a felirat elfogadásáról.

A június 17-i közgyűlés az addigi főispán, Gedeon Aladár lemondása, majd a város szülöttje, a korábbi udvari tanácsos és bankelnök Lichtenstein László kinevezése miatt érdekes. Az újdonsült főispán székfoglalójában többek közt elhangzik, hogy fontos feladat az új határok következtében az állam belső rendjének, a jogfolytonosságnak a tökéletes helyreállítása, a törvények uralmának és tiszteletének újból való biztosítása, és ő is kimondja az akkori magyar politikai legfőbb gondolatát, miszerint „sosem fogunk belenyugodni a határaink elvesztésébe.” Érdemes felidézni Lichtenstein László következő gondolatát is, amely arra a feltételezésre adhat okot, hogy a korszakban is voltak olyan hangok, amelyek előszeretettel mosták össze a nacionalista gondolatokat az antiszemitizmussal: „[...] ezt az országot több mint egy évezreddel ezelőtt magyar honfoglalók alapították, magyarok tartották fenn jó és balsors között napjainkig. Ez irányzat hangoztatása nem antiszemitizmus, nem faji vagy felekezeti gyűlölködés, hanem etikai és erkölcsi kérdés[…]

Külön érdekesség az 1920. július 13-i közgyűlésen Németh Imre indítványa, amely a Szepesség búcsúlevelére vonatkozott. A Szepesség ugyanis a történelmi Magyarország felbomlása után hivatalos levél formájában búcsúzott el. Németh Imre képviselő indítványában azt fogalmazta meg, hogy a levelet feketére alapozott, nemzeti színekkel ellátott, keretezett formában, fekete lepellel letakarva, helyezzék el a közgyűlés termében és minden iskola minden tantermében. A levél szövegét pedig az oktatók tanulják meg, annak jelentőségét magyarázzák el a diákoknak. A levélre a polgármester írjon egy ünnepélyes válaszlevelet, és emellé még egy ódai költemény megírására tett javaslatot a képviselő. A bizottság azonban az indítvány több pontját, mint az oktatói elsajátítást, az ódai költemény megírását és a levél kihelyezését elutasította. A határozat indoklása a következőképpen hangzott: „a megcsonkított Magyarország a jelenlegi állapotokat nem tekinti véglegesnek, hanem csupán ideiglenesnek és az elszakított területről nem mond le soha egy pillanatra sem, márpedig a fájdalmas búcsúzkodás, a gyászfátyol és a gyászkeret olyan színt és látszatot adna, mintha a csonka Magyarország testrészeinek búcsúzását és elszakadását véglegesnek tekintené.”

A következő rendes havi közgyűlésen (1920. október 12.) tárgyalta a bizottság a Védő Ligák Szövetségének megkeresését, mely az irredentizmus ápolásával volt kapcsolatos. A bizottság döntése értelmében a határozat életbe lépésétől kezdődően a törvényhatósági közgyűlések és a polgármester által tartott mindennemű gyűlés és értekezlet a Magyar Hiszekegy című fohásszal indul és zárul. A közigazgatás minden nemű dokumentumára a „Csonka Magyarország nem ország. Egész Magyarország mennyország” jelmondat kerül. A határozatot üdvözölték a közgyűlésen jelenlévők, Bulyovszky Gusztáv (a Nemzeti Casino korelnöke, főügyész) a következő beszédben hangsúlyozta a döntés fontosságát: „E szent ima elsöprő szavai: hiszek egy Istenben, lehet annál szentségesebb hit, mint bízni, hinni a Mindenhatóban, a magyarok Istenében, ki oly sok dúló harcot, megpróbáltatást, szenvedést, de annyi dicsőséget is hozott az ezeréves nemzetre, hiszünk és bízunk, míg magyar él e szent földön. Hiszünk egy hazában, mert minden igaz magyar ember lelkébe és szívébe be kell vésve lennie a nagy költő ama magasztos szavának, hogy „itt élned, s halnod kell”, mert „e nagy világon e kívül nincsen számodra hely”. Hiszünk egy isteni örök igazságban, mert honalapító Árpád fejedelem által elfoglalt Szent István, Nagy Lajos, Igazságos Mátyás királyaink által újrateremtett dicső haza nem lehet prédája a martalócoknak, rablóknak, nem lehet, hogy e szent föld egy porszeme más nemzet rabigájában szenvedjen, nem lehet, hogy véreink jajkiáltása korbácsolja fel örökké végtelen fájdalmunk égbekiáltó bosszúját, mert nem lehet, hogy az ezer éves haza, mely védbástyája és rettegett hatalma volt egész Európának összetett kézzel nézze, miként fojtják életerejében, nem, ez nem lehet soha, soha, soha, míg magyar él e szent földön. Hiszünk Magyarország feltámadásában, hisz Jézust, az isteni embert megkínozták, ezután keresztre feszítették, de feltámadott, a kereszténység megváltásának örömére, Isten dicsőségére, az emberek boldogságára. Édes hazánk az átkos forradalom és kommün által kifosztva, tönkretéve, a szomszéd nemzetek által kirabolva, legyilkolva, s a trianoni béke által szétmarczangolva, megcsonkítva lett […]S mert itt állunk megdermedve, szent imánkkal, hű fohászunkkal, hogy az annyi vérrel és dicsőséggel áztatott, magyar nemzetből mi lett.

De tisztelt Közgyűlés!

A Magyar Nemzet még nem halt meg, mert nincs a világnak az a hatalma, mely kiölje a nemzetet, oh nem, mert a magyar most még csak vonaglik, még most csak tetszhalott, hogy hősies életerejét visszanyerje, elkábultságából felébredve vas karjának irtóztató súlyát, izzó, hazafias lelkesedését, a nép fiától kezdve el, visszanyerje, és akkor ismét visszaszerzi nemzeti hadseregünkkel a szent, az ezeréves Haza területi épségét, régi dicsőségét.”

A trianoni békeszerződést aláíró Gr. Apponyi Albert iránti tiszteletét fejezte ki a városvezetés azzal, hogy 1921. május 19-én rendkívüli közgyűlést tartott 75. születésnapja alkalmából. A törvényhatósági bizottság amolyan születésnapi ajándékként határozott arról is, hogy a város díszpolgárává válasszák, és róla utcát neveznek el Miskolcon. Gr. Apponyi Albert mindezekre egy köszönőlevéllel reagált, melyet 1921. szeptember 30-i olvasott fel Lichtenstein László főispán.

A főispánhoz hasonlóan, az 1922. november 28-án polgármesterré választott Hoboday Sándor is kitért székfoglaló programbeszédében a trianoni döntésre, többször hangsúlyozva annak igazságtalanságát. A város gazdaságával kapcsolatban többször megemlíti, hogy a békediktátum által Miskolc határváros lett és „a szerencsétlen békekötés ezen súlyát és gondját nem csak az ország, de mi is e határváros lakói érezzük. A súlyos gazdasági viszonyok, amelyekben élünk, de amelyekkel megküzdeni mindnyájunknak elsőrendű kötelessége[....]”A polgármester kiemeli, hogy a város kulturális életét úgy alakítja, hogy abban is visszaköszönjön a revízió gondolata. A város új színházának építésével kapcsolatban a következőket mondja: „A Miskolczi Színház többé nem szórakozóhely, hanem a magyar kultúra olyan erős végvára, melynek túl a határokon át, az elszakított magyar testvérek felé ontania kell a magyar géniusz, a magyar szellem teremtő erejét.”Hozzáteszi, ami a festészetet illeti, Miskolcon szeretné kialakítani az új Nagybányát.

A törvényhatósági bizottság jegyzőkönyveit tüzetesen megvizsgálva elmondhatjuk, hogy nem volt olyan miskolci politikus, amely kisebb-nagyobb mértékben ne hangsúlyozta volna a trianoni döntés igazságtalanságát. Érdekes, hogy mai szemmel nézve az idézett beszédek valahol radikálisnak is tűnnek, pedig akkoriban az ilyesfajta megnyilatkozások teljesen természetes voltak. Hoboday polgármester beszédéből kiderül, hogy Miskolcot a csonka Magyarországon határvárosnak tekintették a helyi politikusok, amely egy teljesen új fejezetet nyitott a város történelmében, hiszen szerepe és státusza is, elsősorban a szűkebb régióban alapvetően átalakult.

71250.jpgRevíziós felirat a Miskolc - Eger országúton (forrás: fortepan)

Hogy igaz-e az egész írás alapvetése, miszerint Miskolc Kassa elcsatolásával lett nagyváros, talán a kiragadott részekből nem derül ki, de most nem is ezt tartottam fontosnak kiemelni. Az idézett beszédek inkább arra akarnak rávilágítani, hogy ma már másképp emlékezünk 1920. június 4-re. Leginkább sehogy, hiszen ma megkérdőjelezni a döntés legitimitását már szélsőségnek, nacionalista megnyilvánulásnak számít, holott akkoriban Miskolc lokálpatrióta politikusai, akik minden rendszert kiálltak azért, hogy megóvják a város lakosságát a különböző megpróbáltatásoktól, olyan hazafias vehemenciával álltak ki a döntés ellen, amit ma már elhűlve olvasunk vissza. Ajánlom a kiragadott beszédeket a mai megemlékezésekre, miskolciaktól miskolciaknak, mégis azokra gondolva, akik ma is egy idegen országban élnek. 

Írom mindezt egy olyan városból, ami elméletileg jól járt Trianonnal. 

Szerző: Nagy Attila

 

Ha szeretné olvasni bővebben a korabeli Miskolc történetéről, a Miskolc- Kassa rivalizálásról írjon nekünk a miskolcadhatott@gmail.com e-mail címre. 

Tetszett a cikk? Úgy érzed, Te is tudnál írni hasonlót? Lenne egy jó témád? Jelentkezz szerkesztőnek a miskolcadhatott@gmail.com e-mail címen, vagy facebook oldalunkon privát üzenetben! 

Szólj hozzá

trianon miskolcz miskolc a multban miskolc tortenete