"Tudjátok-e, hol van Diós-Győr?
Láttátok a regényes tájt:
A bércet és barlangot, melyet
Az őserő építe, vájt?"
Tompa Mihály: Diósgyőr
Bevezetés
Mikor azt a felelőtlen kérdést tettem fel az oldalunkon, hogy a kedvelőink szeretnének-e egy olyan sorozatot olvasni, mely egy sajátos stílusban, mégis a tájékoztatás legnagyobb igényével íveli át Miskolc történetét, még bele sem gondoltam abba, hogy mekkora fába vágom a fejszémet. Vagyis tudtam: hatalmasba. Miután ennek a kis sorozatnak alapjául egy általam megírt szakdolgozat áll, így belekóstolhattam már a város múltjának a tanulmányozásába, azonban az a bizonyos diplomamunka inkább a 20. században kialakuló "Nagy-Miskolczot" állította középpontba, így a kezdetekkel csak érintőlegesen foglalkoztam.
Hogy mégis mi szülte az ötletet? Egészen konkrét oka van, röviden. A jelen keserűsége. Bővebben? Nem becsüljük a várost, ahol élünk, pedig ki más tehetné szebbé, mint mi, akik benne élünk. De hogyan és miért akarnánk szebbé tenni, ha a múltját nem is ismerjük? Mi lesz, ha nem foglalkozunk lakóhelyünkkel? Elhagyjuk. És abba belegondolt már valaki is, mi lesz, ha mindenki elhagyja?
Az, aki most a városhatáron belül olvassa ezen sorokat, kicsit álljon fel a monitortól, és nézzen ki az ablakon! Ugye, milyen gyönyörű? Lehet sokan panelokat, vagy épp gyárkéményeket látnak, de igen, ez is a múltunk része. De nézzünk ki jobban azon ablakon! A minap a fodrászom mesélte, hogy elmentek Horvátországba nyaralni, Egy dirrel-durral beharangozott program keretében elvitték őket egy kis lakatlan szigetre, ahol a nagy szenzációt egy akkora cseppkőbarlang jelentette, ahova ketten fértek be egyszerre. Azért tartott egy napig, mert a hajó 60 fős volt...
Akkor miről is beszélünk? Bár tengerpartunk és lakatlan szigetünk nincs, de körbe vesznek minket a hegyek, tavak, vannak patakjaink, egy gyönyörű várunk, fürdőink, és még számtalan olyan csoda mellett éljük mindennapjainkat, amiről még lehet nem is tudunk, vagy csak nem akarunk róla tudomást venni.
Pedig kevés olyan település van Magyarországon, melynek múltja olyan távolra nyúlik vissza, mint Miskolcé. A mai értelemben vett Miskolc és környéke gyakorlatilag az őskortól fogva lakott terület. Kiváló természeti adottságai, a már említett hegyei, völgyei, vizei és elhelyezkedése minden nép számára vonzó volt, ennek köszönhetően alakult ki itt kezdetben egy olyan kultúra, mely amolyan láncreakciót beindítva vonzotta ide a népvándorlás kori népeket, majd honfoglaló őseinket, nemzetségeket letelepítve, várakat építve. Miskolc és a vele szorosan együtt élő, ám közigazgatásilag különálló Diósgyőr később koronauradalommá vált, hozzásegítve a várost és a régiót ahhoz, hogy évszázadokon keresztül meghatározó helyszíne legyen az országnak, így lehetőséget biztosítva az ott élőknek a fejlődéshez, megteremtve ezzel egy polgárosodó, fejlett infrastruktúrával rendelkező várost, amely - bár a többi magyar városhoz képest későn is - de joggal érte el azt, hogy a kor legnagyobb közigazgatási elismerését, az önálló törvényhatósággal bíró városi címet megkapja. Ezzel együtt pedig arra az útra lépjen rá, hogy az akkor már összenőtt városrészek egyesítésével kialakuljon az a Nagy-Miskolcnak nevezett városkép, melyben ma is élünk.
De ne szaladjunk ennyire előre, inkább tekintsük át, miért tartják Miskolcot és környékét az őstörténeti kutatás egyik legfontosabb lelőhelyének!
Kezdetek
A legkorábbi leletek 60-70 ezer évre nyúlnak vissza. Az emberelődök által előállított kőeszközöket találtak Miskolc belvárosában, az Avas keleti oldalán, Tapolcán, Felsőhámorban, a Szeleta-barlangban. Ezek közül is az elsők az ún. "Bársonyházi szakócák", amely az első bizonyíték volt az ősember magyarországi jelenlétére. Eredetiségének vizsgálata, korának meghatározása a zseniális Herman Ottó kitartó munkájának köszönhető.
A Bársonyházi szakóca
Hogy mi volt ebben a legnagyobb meló? Mivel az akkori őstörténet kutatás álláspontja az volt, hogy Magyarország területén, sőt a Rajnától keletre jégkori (akkoriban „diluviális”-nak nevezett) ember nem élt. Herman Ottónak ezzel az előfeltevéssel kellett megküzdenie. Sok nemtelen támadás érte emiatt, még a hamisítással is megvádolták, ám az idő Hermant igazolta. Moriz Hoernes 1903-ban, Bécsben megjelent, Európa őskőkorát tárgyaló tudományos munkájában már komolyan méltatta a miskolci leleteket. A "Bársonyházi szakócák" elnevezés egyébként úgy jött, hogy a 3 kőből álló leletet Bársony János (ugye, milyen ismerős nevek?), egykori jogász, városi ügyész házának építésekor találták meg 1891-ben, az akkori Rudas és Rákóczi utca sarkán.
Bársony János egykori háza
1905-ben Herman kezébe került egy korábban, sírásás közben az avasi temetőben talált gyönyörű, levél alakú „nyílkő”. 1906-ban Herman kezdeményezésére és Darányi Ignác fölművelési miniszter támogatásával talajtani vizsgálatok kezdődtek a városban Papp Károly vezetésével, a Bükk hegység barlangjaiban pedig Kadić Ottokár kezdett ásatásokba. A Kecske-lyuk és a Büdös-pest sikertelen végigkutatása után a Szeleta-barlang következett, ahol sok csontlelet mellett gondosan megmunkált, babérlevél alakú kovakő lándzsahegyeket találtak. Ezzel végleg beigazolódott az ősemberek jelenléte a területen.
Herman Ottó (1835-1914)
1928-ban, az avasi kilátópark létesítése közben, gyakorlatilag a mai kilátó helyén, őskori kovabányák nyomaira leltek, s ezek voltak az első Magyarországon felfedezett ilyen helyek. Az 1940-es évektől az avasi szőlőkből is előkerültek leletek. Később, 1958-ban, a SZOT-székház (ma ITC-székház) építése előtti leletmentő munkálatok közben egy kőeszközkészítő műhelyt tártak fel, ahol az avasi Tűzkövesről (a mai Kálvária mögötti terület) és más avasi fejtőgödrökből származó alapanyagot dolgoztak fel. 1988-ban – útépítés közben – újabb kovabányát fedeztek fel az Avas-tetőn. Ezzel bebizonyosodott, hogy a kilátótól a Kálváriáig terjedő terület a Bükk-vidéken élt őskőkori népcsoportok kovalelőhelye volt.
A Szeleta-barlang
A Tűzkövesen 2004-ben, Ringer Árpád vezetésével indult ásatások arra is fényt derítettek, hogy az itt kovát bányászó emberek – egyedülállóan – hőtechnikával kombinálták a bányászatot, illetve a gyártás folyamatát. A 70 000 éves leleteket 2005-ben nemzetköri konferencián értékelték, és a középső őskort – az eszközök előállítása tekintetében – „Avas előtti” és „Avas utáni” korszakra bontották. Neandervölgyi emberek jelenlétére utaló nyomokat fedeztek fel Miskolctapolca barlangjaiban, a Suba- lyukban, valamint Sajóbábony környékén is.
Újkőkori maradványok is előkerültek a Tiszai- pályaudvar fűtőházának építésénél, az aggteleki Baradla- barlangban. Ebből az is kiderült, hogy a bükki emberek széleskörű kereskedelmet folytattak, ahol a legfőbb cseretermék a kovakő és az obszidián volt.
Miskolc régészeti feltárásai
Rézkor és népnádorlás kor
A kőkor végétől a késői bronzkorig tartó időszakból (Kr.e. 6-1. évezred) nem találtak régészeti leleteket a környéken, a miskolci táj mint emberi település – úgy tűnik – háttérbe szorult ebben az időszakban. (A Herman Ottó Múzeum régészeti osztálya jelezte, hogy "van néhány lelőhelyünk a város területéről, méghozzá a rézkori Baden-kultúra és a középső bronzkori hatvani kultúra idejéből"). A késői bronzkorban viszont jelentős változás történt, ebből a korból két földvár nyomait is feltárták. Az egyik a Miskolctapolcától 3,5 kilométerre található Leányvár, a másik a Bükkszentlászlón feltárt Nagysánc. A földvárak építése a késői bronzkorban kezdődött. Bükkszentlászlón szépmívű bronz ékszereket találtak, Leányváron őskori cserépmaradványokra leltek.
A népvándorlások korában (Kr. u. 4-8. sz.) számos nép özönlött át a Kárpát- medencén, így Miskolcon is. Az ebből a korszakból származó leletek alapján már név szerint meg tudjuk említeni a régióban áthaladó, kisebb- nagyobb ideig itt időző népeket. Bizonyított, hogy jártak itt kimmerek (ezt az elméletet azonban már már elvetették) kotinus kelták, szkíták, jazig szarmaták, gepidák és avarok.
Kelta terjeszkedés a népvándorlás korában
1931-ben Muhiban, három évvel később az Egyetemváros területén találtak szkíta és kelta leletegyütteseket. A legszebb mégis az 1928-as zöldhalompusztai lelet: az ott talált, pajzsdíszként használt aranyszarvas a mai napig a Herman Ottó Múzeum kincse és emblémája.
A kelta időkből származik a bükkszentlászlói földvárból 1846-ban előkerült, 367 darabos éremlelet, amely Bécsbe került. Az érmék előlapján gömb, hátlapján ló és lovas motívumok találhatók. Földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, de ők honosították meg a korongozó fazekasságot és a vaskohászatot is. Bükkszentlászlón kívül letelepedtek Diósgyőrben és Miskolc belső részein is.
A kelta kor utáni időkből csak szórványosan kerültek elő leletek, hiszen a hunok inkább az Alföldön telepedtek le. Nagyobb számban ismertek azonban a germán kvádok emlékei, amiket a belvárosban, az Erzsébet téren és a Sötétkapu környékén találtak meg. A népvándorlás második hullámából a Vezér utcán talált avar övveretek, illetve az Alsózsolcán feltárt sírleletek említendők.
A honfoglaló magyarság egy kevert nemzetiségű őslakosságot talált Miskolc területén. Hogy mi történt ezután, az a következő részből derül ki!
Szerző: Nagy Attila
Az itt megjelent anyagot részben vagy teljes egészében átvenni a "Mit Miskolc Adhatott" blog engedélyével lehet!