2016. júl 22.

Azért a víz az úr - A borzalmak éjszakája Miskolcon

írta: Miskolc régen és ma
Azért a víz az úr - A borzalmak éjszakája Miskolcon

Eső, eső...

Morajlik az égbolt... 
hosszasan elnyújtja 
mélyen dörgő hangját, 
- mintha tenger volna - 

félelmetes erő, 
a kő is meglazul, 
tombol a természet, 
ismét a víz az úr! 

Sok megáradt patak 
mindenhová elér, 
fuldokolva sárgul 
az idei kenyér 

...elfeslett abroszként 
terül rá a tájra, 
komor, szürke égbolt 
gyászos muzsikája.

(Lupsánné Kovács Eta)

Megvallom őszintén, úgy három hónapja teszem ide-oda a jegyzeteimet. Hol egy új tanulmányt találok, hol a legrégebbi források egyikét olvasgatom, vagy éppen rábukkanok egy naplóbejegyzésre, egy korabeli újságcikkre. Hiába a források tömkelege, valahogy mégsem tudtam hozzákezdeni, hiszen olyan sokrétű, problémákkal teljes téma ez, hogy embert próbáló feladat mindezt az elejétől a végéig leírni úgy, hogy az ember ne akarjon belőle kihagyni semmit.

Van az a mondás, hogy „annyi dolgom van, hogy inkább hozzá sem kezdek.” Valahogy így éreztem én is ebben az időszakban, mígnem egy szép napsütéses nyári napon, a teraszon ülve Szendrei János 1911-ben kiadott Miskolc monográfiáját olvasgattam, majd a kissé megtépázott könyvből felfigyelve láttam, hogy a Napot hirtelen betakarták a semmiből jövő felhők, és nem telt bele öt perc, már menekültem is be a házba a vihar elől. Ezt égi jelnek tekintettem.

Valahogy így „köszönthetett” rá Miskolcra is a szó szerint mindent elsöprő vihar 138 évvel ezelőtt, egészen pontosan 1878. augusztus 30. éjjelén. A másfél- két órán át tomboló égiháború okozta a város eddigi történetének legnagyobb árvízét. Erről szeretnék most megemlékezni, segítségül hívva a korabeli sajtó által rögzített beszámolókat, valamint a katasztrófát megélő napló- és történetírók feljegyzéseit alapul véve. Bár egyetértek Herman Ottó lentebb idézett szavaival, én azért megpróbálom.

miskolc_latkepe_keletrol_a_sajo_iranyabol_az_1860-as_evekben_balra_az_avas_jobbra_a_tetemvar_dombja_hatterben_a_bukk_hegyvideke.JPGMiskolc látképe keletről a Sajó irányából az 1860-as években (balra az Avas, jobbra a Tetemvár dombja, háttérben a Bükk hegyvidéke)

Nem lehet elmondani az iszonyatos drámákat, melyektől visszaretten az író tolla s a festő ecsete egyaránt, mert leirhatatlanok és lefesthetetlenek.
Herman Ottó 1878

 

miskolc_1862.JPGMiskolc látképe 1862-ben

Előzmények

Bár kissé morbid ilyet kijelenteni, mégis bőven van igazságtartalma annak, hogy Miskolc ebben az időszakban joggal pályázhatott volna a katasztrófa-fővárosi címre: 1823-tól 1878-ig 5 tűzvész (1843, 1846, 1852, 1860), 5 kolerajárvány (1831, 1849, 1855, 1866,1872-73), himlő (1872-73), marhavész és dögvész (1851, 1862-63), földrengés (1868) pusztított a városban. Sőt még üstökös megjelenését is feljegyezték (1858,1861, 1872).

Mégis az árvizek, áradások voltak azok, melyek leginkább megkeserítették a lakosság életét. Lásd táblázatunkat.

41464f4f-00c2-4d8e-a93e-9dd436addbe5.jpg

Miskolc történetében és városképének alakulásában mindig is meghatározó szerepet töltött be a várost nyugat-keleti irányban átszelő Szinva patak, valamint a 19. században még szabályozatlan, az északi dombvidékről a csapadékot elvezető Pece, mely a város területén egyesült a Szinvával. Így a két, ma már valahol jelentéktelennek tűnő patakok fő- és mellékágai nagyban befolyásolták Miskolc gazdasági életét, ennek egyik legékesebb példájaként a Szinva mentén rengeteg vízimalom üzemelt.  

Bár maga a vihar szinte a semmiből lecsapva (ne felejtsük el, hogy ekkoriban még nem voltak modern időjárás előrejelző rendszerek), rekordidő alatt pusztította el a város nagy részét, mértékének ok-okozati összefüggéseit jóval 1878 előtt kell keresni. Az 1845-ben tomboló árvíz is nagy károkat okozott Miskolcon (a házak pusztulásán kívül 20 ember vesztette életét), a városi elöljárók csak „tüneti kezelést” hajtottak végre, azaz megkezdték a helyreállítási munkálatokat, azonban a további árvizek, valamint a pénzhiány miatt nem tudtak olyan átfogó városrendezésbe belefogni, ami által elkerülhető lett volna a nagyobb katasztrófa.

Mint már említettem a város elhelyezkedéséből adódóan nagyban függött a Szinvától, ahol a domborzati viszonyok miatt a városi lakosság csak kelet-nyugati irányban tudott terjeszkedni. Így sokan többszöri tiltás ellenére is a patak partjának közvetlen közelében építkeztek, még azok is, akiknek ezt a tiltást be kellett volna tartatniuk a lakosokkal… Bár rendeleti szinten tiltották a patakba való szemetelést is, a lakosság ezt sem tartotta be, így a felgyülemlett szemét, valamint a Szinvára ráépült malmok is akadályozták a víz zavartalan lefolyását.

Mindennek tetejébe pedig (bár a miskolci csapadékmennyiségről pontos adatunk nincs, de a budapesti és egri mérésekből ki lehet indulni) 1878-ban az átlagosnál jóval több csapadék hullott a régióban. Így a dombok közé „besűrűsödött”, majdhogynem egymás-hegyén hátán élő 24.000 fős lakosságú Miskolc (nem számítva Diósgyőrt, ami ekkor még nem volt Miskolc része) hajtotta álomra a fejét augusztus 30-án este.

a_szinva_es_a_pecek_a_nagy_arviz_elott_a_korok_hozzavetolegesen_a_malmok_helyet_jelzik.JPGA Szinva és a Pecék a nagy árvíz előtt (a körök hozzávetőlegesen a malmok helyét jelzik)

„Olyan égi háború lesz, mely ezerszerte rombolóbb minden emberi pusztításnál”

Az árvíz közvetlen előidézője augusztus 30-án egy hatalmas felhőszakadás volt, amelynek hatására a Szinva és a Pece néhány óra leforgása alatt 4-5 métert áradt. A hegyekből lezúduló, hatalmas mennyiségű vizet és hordalékát a medrek elvezetni nem tudták, így az áradás elérte a korábban vízmentesnek gondolt helyeket is. A polgárok többségét álmában érte a veszedelem, sokaknak így esélyük sem volt a menekülésre. Az éjszaka történtek felidézésére a naplóírók feljegyzésein kívül segítségül hívtuk a helyi és országos sajtóban megjelent beszámolókat.

 „Midőn a vészharang megkondult, egy még néhány óra előtt virágzó városban 2185 család küzdött a halállal.”

/Wágner János elbeszéléséből (1879)/

„A mai nap rendkívüli melegétől, s terheitől megfáradva, nyugodni kívántunk, azonban részint a tikkasztó hőség, részint az essővel bekövetkezett igen sűrű villámlás, dörgés pihenést nem engedtek;- mindig azt vártam,mikor fognak már a harangok villám általi gyulladást jelezni. Szűnvén az égi háború elvégre álomnak bocsájtkozám. Ebből azonban Miklós testvéröcsém által riasztattam fel-jelentvén, hogy árvíz van és minden felől rémítő kiabálás hallatszik. Egész házam népe, azonnal talpra állott, első gondom vólt, a vacsora előtt leszedett hivatalos irataimat asztalomra vissza rakni, nőm pedig csekély pénzkészletünket szedte öszve. Udvarunkat már ellepte a víz, melly a kapunál derékig ért. Lakszobáink, előszobáink, és a tornáczunk  érintetlenül maradtak. Macskáink éppen akkor úsztak ki a tornáczra, midőn a víznek udvaronkoni állását megnéztem, a pinczénk megtelt vízzel, istállónkban és színünkben azonban nem vólt sok. Konyhánk és éléstárunk talajai alig szenvedtek valamit. Az árvíz nevekedése esetére a ház padját tartánk fel menhelyűl.”

 /Szűcs Sámuel naplórészlet/

„Pénteken egész nap tikkasztó meleg volt, a füledt levegő villanyossággal telve. Este felé az ég északi része kissé beborúlt s tíz órakor villogni kezdett a láthatár széle. Esőtől nem tartottak azonban, mert ez égtájról csak igen ritkán szoktak itt esőt kapni. Az utczán csöndes volt minden s csak az éji szolgálatra oktatott katonacsapatok egyforma robajú léptei törték meg a csöndet. »Nagy háború lesz« – gondolhatná, a ki velök találkozott. De arra nem gondolt senki, hogy még elébb, pár óra múlva, olyan égi háború lesz, mely ezerszerte rombolóbb minden emberi pusztításnál.”

/Vadnay Károly: A szörnyü éjszaka. 1886 - részlet/

„Alig értünk haza s nyugodtunk le, tizenegy óra után szörnyű vihar vert fel álmunkból. Ily dörgést soha sem hallottam ily sűrű villámlást soha sem láttam. Egy negyed- óráig majdnem folyvást rémletes villámfény világította meg a várost s felhőszakadás omlott utcáira. A Szinva vize s a Pece patakja csakhamar kiáradtak s rémes zúgással omlott az ár, magával sodorva hidakat, házakat, embereket, állatokat. Oly hirtelen jött, oly gyorsan növekedett az ár, hogy a hatóság mitsem tehetett, s az emberek mintegy tehetetlenekké váltak. Emberi emlékezet óta nem volt Miskolcon nagyobb árvíz, s így a mentő eszközök teljesen hiányoztak. Majdnem három teljes óráig tartott a szörnyű vihar s a szürkülő hajnal a félvárost romban vagy megrongálva találta.”

/Gyulai Pál levele a Nemzeti Hírlaphoz 1878/

A Borsod című lap október 3-i száma többek közt a következő eseteket mondja el:

„A püspöki lak szomszédságában van a ref. lyceum,, melyet az emelkedő út mentén, évszázadok viharaival daczolni szánt kőfal kerít. E kőfal valami 5-5 öl ma nem létezik többé, illetőleg elsöpörte azt a rohanó ár. E házban haláleset is történt. A pedellus, miután az épület hátsó és alsó részében levő lakásából egyetlen leánykáját szerencsésen felvitte az emeletre, visszatért ismét, hogy egy malaczkát az ólból, mely az épület aljában van, kieresszen. A mint az ajtót kinyitotta, akkor jött az öl magasságnyi ár s az bevágta a pincébe s az ajtót olya erővel nyomta oda a víztömeg, hogy a szegény ember nem tudott menekülni s odafult. Másnap húzták ki halva s temették el.

Igen érdekes volt özv. Simon Andrásné megmenekülése is. Őt és a család 7 tagját a fia a beboltozott kéménybe rakta fel, honnan fejszével a padlásra lyukat vágtak a kémény falán s ugy menekültek a padlásra, s ott maradtak a vész elmúltáig.

Az Ujvilág kávéházba 70 vendég szorult be, s ezek ugy menekültek, hogy az asztalok tetejére rakott székeken egymásba fogódzva tartották fen egymást.”

A Borsod egy másik számában a következőt olvashatjuk:

„A derék tüzérség őrtanyájára csurgó, eviczkélő embert sodort be a rohanózápor; őrültnek hiszik őt, és az ott lévő önkéntes tűzoltók vagy részegnek, amikor az fuldokolva előadja, hogy menjenek segítségére, mert gyermekei, beteg felesége a vízzel telt házba fulladnak. A derék tűzoltók a megpróbálkoznak, társaik akadnak, kik már a hömpölygő árral megküzdenek. Hiszen remélik, hogy a Szinva csapott ki egy kicsit; de egyszerre az iszonyu dübörgésbe vérfagylaló sikoltások vegyülnek; erre kimondhatatlan recsegés, ropogás, mintha a föld nyílt volna meg; iszonyatos chaosz támadt; látni többet nem lehetett, csak az iszonyatos hömpölygő árt, a piszkos, ronda sustorgó hullámokon felismerhetetlen tárgyakat, melyek odacsapódtak, a hova a víz sodorta, hogy szétzuzassanak; nem lehetett hallani egyebet, mint a pokoli zsivalyt, melyet ha egyszer hallott valaki, azt soha, ha évszázadik élne is, nem feledné el.  És elkezdődtek a rémület, a pusztulás órái. A legjobb anyagból készült kőházak megrepedtek; a gyöngébbek falai keresztül nyomatva a hullám árjai által elsepertettek, mintha papírból lettek volna, és megtelt minden pincze, minden bolt, minden lakás. Vasajtókat, vaskapukat mint a forgácsot kilökte az ár küszöböstől együtt; egész háztetőket elsodort sőt nem egy háznak, hanem sok háznak még nyoma sincs.”  

Szinte a csodával határos megmenekülésről számolt be Gyöngyössy Sámuel 1879-ben, a Miskolcz gyásza címet viselő emlékkönyvben, melyet azért adtak ki akkor, hogy a bevételből segítsék az árvízkárosultakat. Lőcseyné története mondhatni  beillik egy hollywoodi katasztrófafilmbe is. Az asszony rendkívüli lélekjelenlétről tett tanúságot, amikor éjszaka az árvízre ébredvén eszébe jutott, hogy egy nagyobb összeget, 400 o. é. forintot helyezett előző este az ablak belső párkányára. Miután kihalászta a vízből az asztalról leesett kulcsokat, a pénzt is magához vette. Ekkorra azonban az ár már olyan nagy volt, hogy a feldöntött bútorok az ajtóhoz szorították, talán a 400 (vagy 500) forint is ekkor veszett el végleg. Már-már ő maga is odaveszett, amikor váratlan segítségei érkeztek:

„Egy az istálóból kiszabadult tehén nagy erővel benyomja az ajtót, az úrnő belé- kapaszkodik, kiszabadul a rögtönzött torlasz közül, de még ez mind nem elég! biztos tartózkodási hely e segély mellett sem mutatkozik, a víz egyre nő, a vész mind nagyobb; ekkor rémületesen vonítva, mintha úrnője veszedelmét sejtené, bejő a házőrző, egy ritka példány saját fajtájából, egy csak nem oroszlány nagyságú kutya, a víz fölszínén úszva asszonyához közeledik, ez belékapaszkodva megragadja az ablakvasat és szilárd támpontot talál.”

„A nem messze élő  Andó Lajosné azonban nem járt ekkora szerencsével, története később bejárta az országos sajtót is: az özvegy korábbi házasságából származó fiával, Tessényi Gyulával, valamint testvérével, Szarka Ferenccel lakott együtt. A családdal egy fedél alatt élt még egy cseléd is. A „szép, derék papnő” az áradás idején fiával volt otthon. Időben érzékelték a veszélyt, s próbáltak elmenekülni, de az özvegy visszafordult, hogy csekély készpénzét összeszedje. Az ár ezalatt jelentősen megemelkedett, a menekülés egyre kilátástalanabbá vált. A 18 éves fiú édesanyját karjára véve próbált meg kiúszni.De a szabadulók után nagy fekete tömeg rohan, valami szétmállott épülettető, hozzájok vágja az áradat, elszakítja egymástól a menekülő kis csapatot.  A fiú próbálta megkeresni anyját, de nem lelte. A folyamatosan növekvő hullámok csaknem őt is elnyelték, de végül sikerült megkapaszkodnia egy köteg zsúpszalmában, mely fenntartotta a víz felszínén. Az ár az Alsó Papszeren tette ki; édesanyjára a Szirma utcában talált rá, holtan. De hogy még nagyobb legyen a csapás, a hátrahagyott házban egy feldöntött lámpa vagy gyertya miatt meggyulladt az ágynemű. „Belöl tűz, kívül víz!” – írja Gyöngyössy

A helyi és országos sajtóból kiragadott visszaemlékezések hűen lefestik azt a borzalmat, amit a miskolciak átéltek augusztus 30-a éjjelén. Az ár este tizenegy és hajnali 1 óra között (más források szerint éjfél és fél 2 között), másfél-két óra alatt elvonult, de amit maga után hagyott, azzal csak pirkadatkor szembesülhetett a lakosság.

foutca.JPGA Széchenyi utca az árvíz másnapján

Reggelre a város romokban hevert, a lakóházak fele lakhatatlanná vált, vagy teljesen elvitte az ár. A Bükkből és a várost körülvevő dombokból lezúdult uszadék az összes hidat megsemmisítette, így Miskolc északi és déli részén az átjárás sokáig nem volt lehetséges. Mindenhol állati és emberi holttestek hevertek, az ár olyan erővel rohant végig a városon, hogy bizonyos helyeken még az utcaköveket is felszaggatta. Az árvíz által leginkább sújtott terület a mai Széchenyi, Kossuth, Palóczy, Ady, Batthyányi és Madarász Viktor utcák voltak.  A Búzavásártér (mai Búza tér) teljesen megsemmisült, így az ott tárolt kukorica, árpa és búza készletek odavesztek. A Széchenyi utcán lévő üzleteket, valamint a mai Kossuth utcában lévő közkórházat teljesen elmosta az áradás, mint ahogy az egykori Forgóhíd, az evangélikus gimnázium, a katolikus elemi iskola, a minorita rendház, a református ápolda és Színház majd’ minden épülete áldozatul esett a hömpölygő víztömegnek.

A halottak számáról a kezdeti időszakban ellentétes adatok jelentek meg, de már akkor lehetett tudni, hogy több helyen teljes családok vesztek oda, a pincelakásokban élőknek szinte esélyük sem volt megmenekülni. A Szinván, a Sajó hídjánál 60 miskolci halottat találtak meg. A holttesteket a Major udvarba, illetve a Kálvária dombra, valamint az izraelita kórházba szállították. Ezekre a helyszínekre  érkeztek a hozzátartozók azonosítani szeretteiket. Szeptember 2-án egész Miskolc gyászolt, mikor eltemették őket. Az áldozatok nagy részét a mindszenti római katolikus sírkertben temették el. Az a 65 ember, akit nem tudtak azonosítani a forrásvölgyi közös temetőben lelt örök nyugalomra. Összesen 277 áldozatot szedett a miskolci „nagy árvíz”.

800px-avas1878szinay.jpgAz Avas az árvíz után

A város nemrég kinevezett polgármesterének, Soltész Nagy Kálmánnak jutott a hálátlan feladat, hogy a várost újjáépítesse. Még az árvíz másnapján teljhatalmú vészbizottságot állított fel, hogy megkezdjék a kárfelmérést. Szeptember 19-én elkészült a polgármesteri jelentés, ami részletesen beszámol az árvízkárokról: eszerint 1.739.771 forintnyi kár keletkezett, 2182 házból 698 ház vált lakhatatlanná, 1484 ház megrongálódott. Elpusztult 19 ló, 65 ökör, 36 tehén, 216 sertés, 60 juh és számos baromfi. A városi tulajdonban mintegy 200.000 forintnyi kár esett.

A kárfelmérés után következtek a helyreállítási munkálatok. Az élelmiszerhiány, az egészségügyi és az építészeti problémák voltak a legégetőbbek, erre albizottságok alakultak. Gyorsan elkezdték a tetemek összehordását, valamint sürgős feladat volt, hogy „az iszapot, a moszatot, a szemetet, ha a legnagyobb erőfeszítéssel is, el kell távolítani, mert számtalan betegség kutforrásává válhatik, mi csak fokozná a nyomort.” Hamar hozzáfogtak az ideiglenes hidak építéséhez is, hogy a közlekedési akadályokat elhárítsák.

Hogy nézett ki a város a pusztítás után? Katt a galériára!

Azonban Miskolc továbbra is pénzügyi gondokkal küszködött, melyet egyedül nem tudott megoldani, ezért a város vezetése „Kérő Szózattal” fordult az országhoz, melynek hatására az egész ország igyekezett Miskolcon segíteni. A vármegyében lévő települések erejükhöz mérten küldtek élelmiszert, ruhákat (itt külön kiemelik Mezőkeresztes, Tard, Vatta segítségét), majd később Győrtől Kézsmárkig, Kolozsvártól Vágújhelyig érkeztek adományok. Dobsinából, Sátoraljaújhelyből 60 bányamunkás és 20 tűzoltó érkezett, de a vármegye napszámosokat is küldött, hogy a helyreállításban segítsenek. Pénzbeli adomány érkezett Ferenc József királytól, Erzsébet királynétól, a kormánytól, az egri püspöktől, egyes városok vezetésétől, nagyobb üzemektől, még kispénzű magánemberektől is. De a befolyt összeg (94.207 forint) még így is csak töredéke volt a majd’ kétmilliós kárnak, így a városnak ezt önerőből kellett kipótolnia, melyet közadakozásokkal, valamint városi tulajdonú földek eladásával igyekeztek „összekalapozni”. A város lakossága a már említett emlékkönyvet, a Wágner János által összeállított Miskolc Gyászát nyomtatták ki, és ezek értékesítésével jelentős bevételre tettek szert.

1879 márciusára fejeződtek be a mentési és romeltakarítási munkálatok, valamint ekkora gyűlt össze az az összeg, amelyből az újjáépítést el lehetett kezdeni. Soltész Nagy Kálmán ekkor terjesztette a városvezetés elé részletes jelentését, melyben megemlíti az okokat, a károk nagyságát, beszámol a város pénzügyi helyzetéről, majd kijelöli az újjáépítés legfőbb szempontjait. Az „újjáépítő” polgármester szerint két alapvető oka volt az árvíznek. Egyrészt nem valósultak meg a korábban tervezett város- és folyószabályozási tervek, mert az a lakosság körében nagy ellenállásba ütközött. Az 1874-ben született határozatot még az is megszegte, akinek be kellett volna tartatnia. Emellett tisztázatlan volt, hogy a patakok medrének takarítása kinek a hatásköre. Épp ezért a polgármester két javaslatot fogalmazott meg: a Szinva és a Pece patak szabályozását, valamint a víz lefolyását gátló malmok felszámolásán alapuló városrendezést, melyet a közgyűlés meg is szavazott.

Ennek megfelelően el is indult a mederbővítés, valamint a partvédművek és a támfalak építése, de a Szinva és a Pece környékén épült házak elbontására anyagi okok miatt nem került sor, így mindkét javaslat nem valósult meg teljes egészében. A teljes városrendezés egy része még ma is várat magára.

img_0555_1.JPGCikk a szoboravatásról a Magyar Jövő 1928. szeptember 1-i számában.

memorial_of_the_flood_1878.jpg

A katasztrófa után napra pontosan 50 évvel, 1928. augusztus 31-én avatták fel a Szent Anna téren Gárdos Aladár szobrászművész emlékművét, mely emléket állít Miskolc mindmáig legborzalmasabb éjszakájának. Manapság bármikor elmegyek emellett az emlékmű mellett, kénytelen-kelletlen eszembe jut az emberiség mindmáig legnagyobb problémája: csak akkor cselekszünk, amikor már a baj megtörtént.

Szerző: Nagy Attila

Felhasznált irodalom: 
Bodovics Éva Judit: Árvízi hangok. Az 1878-as miskolci árvizet megélt személy történetei in: KORALL 54. szám, 2013
Bodovics Éva Judit: Árvíz a városban- árvíz a sajtóban. A miskolci (1878) és szegedi árvíz (1879) verbális narratívái a Vasárnapi Újságban
Bodovics Éva Judit: Árvízek és árvízvédelem Miskolcon a 19. század második felében, FONS, XXII (2015) 3. 375-395.
Dobrossy István - Veres László: Miskolci árvíz, 1878-1978. Miskolc - Herman Ottó Múzeum és a II. Rákóczi Ferenc Könyvtár; Miskolc, 1978
Dobrossy István (szerk.): Szűcs Sámuel naplói 1865-1889, Miskolc, 2003
Kovács Péter: Az 1878. évi nagy árvíz emlékére, előadás háttéranyag a Magyar Hidrológiai társaság XXVI. Országos Vándorgyűlés, Miskolc 2008. július 2. és 4.
Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata. Miskolcz, 1886-1911
Stipta István: Járványok, természeti katasztrófák in: Dobrossy: Miskolc története IV/1 107-112, Miskolc, 2003

Sajtó:
Magyar Jövő 1928 szeptember 1.
Vasárnapi Újság 1878, 38. és 40. szám

Képek:

HOM Történeti Adattár 53.2007.1-8., 53.2007.9.1-2., 53.2008.2-3.

 

 

 

Szólj hozzá

miskolc borsod szinva árvíz 1878 miskolc a multban pece nagy árvíz soltész nagy kálmán soltésznagykálmán