Ha lenne a "fekete-fehér/színes" című rovatunknak definíciója, akkor azt egészen szépen lehetne illusztrálni az alábbi fotókon keresztül. Ezekben a könnye(bbe)n fogyaszható kis cikkekben ugyanis a város különböző korszakait igyekszünk bemutatni, ahol szöveg helyett a képek beszélnek. Ezúttal az időpont 1958, a helyszín természetesen Miskolc.

Érdekessége az alábbi anyagnak az, hogy ezek egy amatőr fotópályázatra érkeztek be annak idején, így a fotók hátoldalán különböző jeligék is szerepelnek. Előzetesen csak annyit, hogy nem éppen egy vidám, városimázst építő sorozatot mutatunk most be. Bár itt is feltűnnek a város legfotogénebb részei, mégsem azok dominálnak, és valahol ez adja meg az egész sorozat szépségét. A képfeliratozást ezúttal nem mi, hanem maguk az alkotók végezték el, hiszen az is megtalálható a fotók hátoldalán.

Mivel nincs információnk arról, hogy végül mely pályamunka lett a nyertes, így 62 év távlatából döntsük el mi, hogy melyik fénykép a legnépszerűbb a cikk alján található szavazás segítségével! 

Miskolc éjszaka

Aki gyakran lapozott már fel különböző turisztikai, helyismereti kiadványokat, annak nem lehet meglepő, hogy az a saját célközönségéhez mérten igyekszik az adott település értékeit kidomborítani. A célzottan turistáknak készült kiadványokban így kap hangsúlyos szerepet a Lillafüred-Diósgyőri vár-Belváros szentháromsága, megspékelve némi Miskolctapolcával, amit egy helyi már-már unalommal lapozgat, sőt, ha viszonylag képben van a város múltjával is, akkor a tényleg minőségi illusztrációkat megtörő, alapvető információnak szánt helytörténeti adalékok is ismerősen köszönnek vissza. 

De mit írhattak a városról abban az időben, amikor még nem volt Miskolc része sem a már emlegetett Tapolca, sem Diósgyőr, Lillafüred pedig még csak egy pár nyaralóval rendelkező, parányi kis pont volt az ország turistatérképén? Nos, a napokban bukkantunk rá egy hosszabb újságcikkre, ami ráadásul nem is Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban, azon belül Clevelandben jelent meg 1902-ben! A helyi magyarok által életre hívott Szabadság című újság közölt ugyanis egy hosszabb írást városunkról, ami több szempontból is óriási kuriózumnak számít.  

A clevelandi Szabadság c. lap fejléce 1928-ban

Elolvasom a megújult blogon!

Emlékszem, hogy mekkora poénnak tartottam néhány évvel ezelőtt, amikor egy messziről jött barátomnak mutattam meg a várost, majd a séta csúcspontjaként a színház udvarába vezettem őt, ahol rámutattam Nagy Attila szobrára. A viccet a névazonosságunkban láttam, amire már több ismerősöm is felhívta a figyelmem. „Nehéz örökség ebben a városban ezt a nevet viselni” – mondták. Addig nem is tudtam igazán, hogy mennyire, amíg el nem kezdtem beleásni magam névrokonom életútjába. Amikor tök véletlenül szembe jött velem egy 1989-es nagyinterjú, ami az akkor már 56 éves színésszel készült, annak elolvasása után az volt az első gondolatom, hogy mennyi ember tört volna meg azoktól a megpróbáltatásoktól, amit ő kiállt élete során. Emiatt úgy éreztem – és erre a névazonosság csak ráerősített –, hogy kötelességem egy hosszabb portrét készíteni arról az emberről, aki nem csak a különböző színdarabok, hanem az '56-os forradalom és szabadságharc miskolci eseményeinek is főszereplője volt.

Szerencsi Éva mint Gina, Nagy Attila mint Vitay tábornok az 1977-ben forgatott Abigél című filmben

Emlékszünk még a jogász Bizony Ákosra, akit annak idején még a miniszterelnök sem tudott elpáholni a választáson? Vagy a misztikumoktól sem mentes Bató-családra, ahol a családfőn, Istvánon keresztül egy tragédiákkal teli életutat ismerhettünk meg? Kit Miskolc adhatott sorozatunk ezennel visszatér, bemutatva egy olyan férfit, akinek végakarata nagy port kavart akkoriban, hagyatékának egy bizonyos része pedig ma is része a városképnek. 

Tegye fel a kezét, aki hallott már korábban Rácz Györgyről, városunk egyik elismert polgáráról! Kevesen vagyunk? Nos, nem csodálom, hiszen ő is azon elfeledett nagyjaink egyike, aki kevésbé van jelen a köztudatban, holott tevékenységével, majd mai szemmel olvasva hihetetlennek tűnő végrendeletével igazán megérdemelné, hogy a képzeletbeli felső polcra kerüljön Soltész Nagy Kálmán, Herman Ottó vagy éppen Szemere Bertalan mellé.  Bár a fairplay jegyében mindenképp említsük meg, hogy az Avas belvárosi lábánál utcát neveztek el róla, ami nem is írható a véletlenek számlájára. Hogy miért? Alább ez is kiderül.

A Széchenyi utca 62-64. szám alatt ma is látható a Rácz-palota. Igen, ott ahol gyrosozni szoktál. (forrás: wikiwand)

1918. november 11-én történt, hogy Németország a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban aláírta a fegyverletételt, ezzel véget vetve a "nagy háborúnak", amit ma már csak első világháborúként tartunk számon. Arról rengeteg szó esik, hogy az első világégés milyen morális, gazdasági és belpolitikai válságba sodorta az országot. A győztes hatalmak által létrehozott trianoni döntés következtében egyik pillanatról a másikra magyarok milliói szakadtak az új határokon túlra, fokozva ezzel azt a példátlan traumát, amivel csaknem egy évszázada igyekszünk megbirkózni határon innen és túl.   

Ha mostanság ellátogatok Miskolctapolcára, általában vegyesek az érzéseim.  Az talán természetesnek mondható, hogy helyiként sosem lehetnek olyan benyomásaink, mint egy ide ellátogató turistának, minket befolyásolnak a korábban itt szerzett emóciók, amik akár keserédessé is tehetik az itt eltöltött órákat. És talán pont ezen van a hangsúly: az órákon. Bár valóban páratlan a Barlangfürdő, egynek teljesen jó az újjávarázsolt strand, én mégis valahol teljesen megrökönyödtem azon idén nyáron, hogy este 9-kor órákig kellett nyomozni egy nyitva lévő étterem után. A megkérdezett vendéglátósok szerint nincs kiért nyitva tartani, az itt üdülők vacsoráztatását megoldja a szálláshelyük, többre igény, tehát ember nincs. És nekem valahol ez hiányzik Tapolcáról, tinédzserkorom bulizásainak állandó helyszínéről, amely nem csak az én korosztályomnak nyújtott hajdanán nonstop kikapcsolódási lehetőséget.  

Miskolctapolcával a blog fennállásának 6 évében méltatlanul keveset foglalkoztunk, holott bőven van miről mesélnünk. Kissé mentve azért a mundér becsületét, közreadtunk már gyönyörű, száz esztendővel ezelőtt készült képeslapokat a településről, ahogy írtunk már a világhírű Barlangfürdő történetéről is korábban, Viktor kollégánk betesztelte 2015-ben a frissen átadott szabadtéri strandfürdőt, ahogy nem hagytuk ki az urbexesek legtrendibb miskolci helyszínét, a strand tőszomszédságában található Juno szálló múltjának és jelenének áttekintését sem, legutóbb pedig Ági vette számba a tapolcai szökőkutakat is "vízi túrája" során.

Ennek ellenére azt mondom, hogy a miskolciak − és persze, a turisták − gyöngyszeme megérdemel egy komolyabb történeti áttekintést. Miskolctapolca múltját a pusztulás és a csillogás gyomorrázó hullámvasútja járja át, ahogy azt ebben a két epizódból álló írásban is látni fogjuk. Történhetett bármi a területen az elmúlt évszázadokban, egy dolog mindig is dominált itt: a víz, amely a maga nemében nem csak az országban, hanem az egész világon egyedülálló. Így talán nem is a véletlen műve, hogy városunk névadói, a Miskócok is itt alakították ki központjukat egykoron.

Rajz Tapolcáról (Vasárnapi Ujság, 1869)

Idő hiányában most egy nagyon aprócska, de annál "szívdobogtatóbb" bejegyzéssel jövünk arról, hogy mit is jelent itt élni. Ha rád is furcsán néznek egy-egy "jössztök" után, vagy nem értik, hogy miről beszélsz, amikor makukát kérsz mondjuk Budapesten, vagy a kenyér dumóját kéred el a vasárnapi ebédnél a kaposvári barátnőd szüleinél, hogy beletunkold azt a szaftba.

Akkor pedig már végképp földönkívülinek néznek, ha példának okáért így beszélsz le egy találkát az ismerőseiddel:

- Csőcső! Átjösztök ma este? Egyrészt visszaadnám a furikot, amit múltkor kölcsönkértem, másrészt odaadnám a "Sorsod Borsod"-os levonókat, amiket ígértem. Vacsorára lesz finom tócsni. Hatkor? Rendben. Addig is csősztök!

Mivel a "gyárlátogatás" jó ideje ott szerepelt a bakancslistámon, így kapva kaptam az alkalmon, de mindaz, amivel szembesültem szombat délelőtt, minden előzetes elképzelésemet felülmúlta. Képes beszámolónk következik.

Vasgyári szafari elnevezéssel hirdetett programot a Herman Ottó Múzeum az Észak-Keleti Átjáró Egyesülettel karöltve. A múzeum papszeri épületében októberben megnyílt, a diósgyőri vasgyártás 150 éves történetét bemutató kiállítást kísérő program igazán érdekesnek ígérkezett, hiszen az egykori gyártelep olyan területeire juthatott be az az 50-60 szerencsés érdeklődő, amik egy évtizede nem látogathatóak.

Egy elhagyatott üzemcsarnok a DIGÉP I-es egységében

A várost sokféleképpen bemutattuk már, de ilyen látványos módon talán még sosem. Akik követik facebook oldalunkat, többször találkozhattak már a városról készült légifelvételekkel. 

Most Nagy Sándor fotóinak segítségével mutatjuk be a város különböző részeit felülnézetből. Jöjjetek velünk, nézzük meg a várost madártávlatból! 

Tovább csodálom a fotókat a megújult blogon!