Kedves diósgyőri játékosok!

Még valamivel kevesebb mint 24 óra van hátra a Magyar Kupa döntőig, és már bizonyára minden idegszálatokkal ráhangolódtatok a fináléra, holott bőven történt körülöttetek minden, ami igyekezett elvonni a figyelmeteket arról a mérkőzésről, ami sokatoknak pályafutása egyik legfontosabb 90 (vagy 120) perce lesz.

(fotó: dvtk.eu)

Mivel nem vagyok profi játékos, így csak megtippelni tudom, hogy mi játszódik le a fejetekben az utolsó órákban. Kíváncsi lennék arra is, mennyire forgolódtok az ágyban a nagy csata előtti éjszakán, és mindemellett mennyit érzékeltetek abból a feszült várakozásból, ami az Újpest elleni döntőt körüllengi.

Mert ez a város éhes a sikerre, hiszen nem csak a múltját, hanem a jelenét is végigkíséri a másodlagosság. Miskolc sosem volt turisztikai és kulturális központ, nem kap meg alanyi jogon semmit, a város megmaradt egy kelet-magyarországi  volt iparvárosnak, lakói pedig - a szó jó értelmében- egyszerű borsodi gyerekeknek.

De mi, diósgyőriek ezért vagyunk különlegesek. Nekünk nem kell új stadion, megtöltjük a régit is. Nem kérünk és persze nem is kapunk az állami szerepvállalásból, mi saját magunk erejéből akarunk eljutni oda, ahova legutóbb 34 éve sikerült, és még tovább. Mi soha nem nyertünk bajnokságot, nem tudjuk milyen érzés a Bajnokok Ligájában vitézkedni, nekünk néhanapján már az is egy trófeával ért fel, ha elindulhattunk a bajnokságban, megteremtve ezzel a "Minden Meccs Ajándék" érzést. Mi berohantunk a pályára tizenkétezren egy újpesti 1-4 után ünnepelni azt, hogy nem estünk ki, vagy éppen Debrecenben ordítottuk teli torokból a "Hé, fiúkat" egy 5-0-ás zakó után azért, mert akik ott felöltötték a DVTK címeres mezét, azoknak láttuk a szemében a fanatizmust, az erőt és a harci szellemet.

És mi, borsodi gyerekek holnap elindulunk mintegy kilencezren azért, hogy ezt a virtust megmutassuk a fővárosnak is (nem először), és, persze azért, hogy szemtanúi lehessünk annak a pillanatnak, hogy magasba emelitek a kupát. Reménykedünk abban is, hogy mindezt a Mesteretekkel együtt teszitek meg, akit alattomos módon igyekeznek megfosztani ettől a pillanattól.

Mi, miskolciak, akik holnap buszokkal, kocsikkal, vonatokkal (és még kitudja mi mindennel) útnak indulunk, egyet megígérünk: mikor kiléptek a Puskás Ferenc Stadion játékoskijárójából és ránéztek a diósgyőri kanyarra, olyat láttok majd, amit még az unokáitoknak is mesélni fogtok.

Mert mi elkapkodtunk minden jegyet azért, hogy belehajszoljunk titeket a győzelembe, és egyben megköszönjük nektek ezt a csodálatos szezont. Hiszen Ti már most is történelmet írtatok, a szemünkben már most is hősök vagytok. Nem csak az a tizenegy ember, aki holnap pályára lép, hanem mindenki. aki azért tett, hogy holnap újra átélhessük az összetartozás ünnepét. 

 Mi, diósgyőriek, akik annyi mindenen keresztül mentünk már, mi, akik hóban, fagyban, kánikulában ott voltunk a lelátókon, akiknek ez a klub az élete, csak egyetlen "apróságot" kérünk tőletek: holnap menjetek ki a pályára és csak azért is mutassátok meg azoknak ott fent, akik minket évek óta semmibe néznek, hogy a Diósgyőrrel nem lehet szórakozni! Induljatok úgy a csatába, mintha az lenne az utolsó!

És végül, de nem utolsó sorban, hozzuk haza Miskolcra azt a kupát, amiért már így is hatalmasat harcoltatok! Mert lehet, hogy másnak csupán ez a kupa egy a sok közül, de nekünk a Mennyországot jelenti.

Tegyétek meg értünk, és persze Tomislav Szivicsért! 

Jó éjszakát, srácok!

Holnap találkozunk!