Egyetemista koromban jártam először Lyukóbányán, mikor antropológus hallgatóként kérdőíveztem a területen. Számos régi és új lakóval beszélgettem, köztük nem egy özvegyasszony volt – bányász özvegy, akik sokat meséltek a völgy fénykoráról, és a bányászéletről. Sokuk nem sokkal azután vesztette el férjét, hogy az nyugdíjba ment – a bánya nem kíméli az ember egészségét, és nem mindenki éri meg a jól végzett munka után a megérdemelt pihenést. Ahogy hallgattam ezeknek az asszonyoknak a történeteit, úgy éreztem: a bányászfeleség élete egy folytonos beletörődés. Beletörődés abba, hogy bármikor előfordulhat, hogy a férje nem jön fel az aknából, és abba, hogy az együtt töltött idő talán nem lesz olyan hosszú, mint szeretnék. Eleinte a fiatal feleség még izgul, és retteg minden nap, utána már csak csendben elfogadja. Úgy éreztem, ezek az asszonyok minden nap megélték és tudták, hogy mekkora ajándék az, ha férjük este hazatért. Legyen ez a cikk egy tisztelgés a lyukói bányászok, és családjuk előtt.