„A kutya természetes közege az emberi család.”
Miklósi Ádám
Hegyes fülek, bozontos pofi, élénken csillogó fekete szemek, pöttöm kis fekete test, mégis milyen fenyegetően ugatott a kerítés mögül! Aztán hirtelen átbújt a rácson, hogy beváltsa előbbi ígéretét arra az esetre, ha nem távozom mielőbb. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de úgy döntöttem, megpróbálok közönyösséget tettetni. Bevált! Míg a többi kutyát etettem, a kis fekete méregzsák közelebb merészkedett, de csak 2-3 méter távolságból szórta átkait. Közben végeztem az etetéssel, megsimogattam a többieket, majd hátat fordítva a kiskutyának, haza indultam. Nem voltam nyugodt, nekem ronthatott, belém haraphatott, aztán elszaladhatott volna, de bíztam benne, hogy csak a hangja nagy. Ha gazdis lenne, és a póráz másik végén az ember védelmét élvezné, érthető lenne a viselkedése. Az ő biztonságérzetét a kerítés mögött figyelő nagyobb kutya adta, akitől valamelyest ugyan eltávolodott, hogy még utánam szaladjon és szitkozódjon egy kicsit, de a 3 méter továbbra is megmaradt közöttünk.