Amióta az eszemet tudom nem csak a lokálpatriotizmus, hanem a magyar foci szeretete is megfertőzött, ami elég perverz élethelyzeteket tud produkálni. Példának okáért éveket tudok öregedni egy-egy NB1-es idény után, mikor szeretett diósgyőri csapatom éppen csak, hogy elkerüli a kiesést, és mire átesek az ilyenkor már-már szokásossá vált ráncfelvarráson, már kapom is az arcomba újabb pofonokat. Ezen még az is nehezen tud segíteni, hogy amolyan "nesze paraszt, örüljél" módon kapok egy szép stadiont, amiben immáron kulturáltabb körülmények között nézhetem ugyanazt a műsort, sokszor feltéve magamnak a kérdést: miért kell ez nekem? Csak, hogy egy igazi futballklasszist futballklasszikust idézzek: Ha azt a valamit leöntöd mézzel, még olyan ízű marad.
De valamiért mégis mindig ott vagyok. Ugyanez igaz a futballunkat elviekben reprezentáló magyar válogatottra, akik bő három évtizede soroznak jobbról, balról, de becsületemre legyen mondva még tántorgok a "magyarfoci" ringjében. Sőt, úgy két éve vissza is ütöttem azoknak, akik már rég elfordultak ettől az egésztől: EB kijutás, csoportelsőség, mell- és vállveregetés. Szépséghiba, hogy nálunk ez a futballeufória volt a kisiklás. Vártam is rá eleget, el is raktározom jó időre.
Az elmúlt évek egyik legnagyobb mélyütése: Andorra- Magyarország 1-0 (fotó: AFP)
