Egyszer egy matyó legényt elvitt az ördög. A legény menyasszonya nagyon bánkódott és könyörgött az ördögnek, hogy adja vissza az ő legdrágább kincsét. De az ördög nagy ravaszul azt mondta.
- Visszakapod a vőlegényed, ha telehozod a kötényed rózsával!
Jaj, honnét vett volna télvíz idején rózsákat a lány? Fogta magát, előszedte a színes fonalakat és telehímezte a kötényét rózsával. Így szerezte vissza jegyesét a matyó lány, és azóta hordanak Matyóföldön cifra kötényt a fiúk és lányok is az ördög rontása ellen.
Hogy a történet hol keletkezett, nem tudni, de - folytatva a mesét – ahol a borsodi hegyek találkoznak az Alföld nagy rónaságával, ott találjuk Szentistvánt, a mintegy 3000 lelkes falut. Útjai legalább olyan kanyargósak, mint a cérna útja a fehér vásznon, eltévedni is nehéz, főleg, ha az emberfia csakis egy házat, annak lakójával keres. Így történt, hogy a fél falut bejárva nem találjuk Ferenczi Imrénét, vagy, ahogy mindenki ismeri, a szentistváni Mari nénit. A közelben nincs se korcsma, se folyó, de még egy teremtett lélek sem, aki úti célunkban segítene, így a kacska utca 43-as számát megtalálni legalább oly nehéz, mint kinyomozni a fent említett mese eredetét. Aztán hogy, hogy nem, a ház egyszer csak előbukkan, lakója elénk toppan széles mosollyal. A kapu kitárul, a nagyszobába érve, a matyó kincsek láttán az ember szeme elcsábul. Van itt minden, mi szemnek, szájnak ingere, hiszen Mari néni már mutatja is a hímzett ruhadarabokat, könyvjelzőket, párnahuzatokat, terítőket, miközben meséli a régi időket.
Merthogy Mari néni Matyóföld szülötte, életét mindig is itt élte. Mezőkövesd, Tard és Szentistván, a matyók hazája, mindhárom településnek megvan a maga hímzésmintája. Persze, Mari néni az összes hímzést tudja, még a kalocsait is megmutatja. Őt tanította régen a nagymamája, hogy azt később elleshesse a lánya, unokája. Bezzeg régen még kinézték azt, aki hímezni nem tudott, a faluban az a lány nehezen mutatkozhatott. Mára viszont még a hímző körbe is kevesen járnak, manapság nincs idő az efféle hagyományra.
- Aztán honnan pottyantak a matyók ide? – kérdezem.
A válasz már a falu közepében lévő „művházban” terem: egyszer régen, még Mátyás király idejében éltek ezek a népek, akik erősen ragaszkodtak hagyományaikhoz. Bár a matyó, mint gúnynév létezett, a falu lakói büszkén viselték e nevet.
Mára azonban már kevesen maradtak. Mari néni lánya Túrkevén, unokája Debrecenben van. A szomszéd viszont még parasztingeket is hímez, így a nagy öregek harcolták ki Szentistvánnak a szellemi kulturális örökséget. Mezőkövesden a Matyó Múzeumban Marika néni öltöztette népviseletbe a szentistváni párt, méltó helyre téve ezzel szülőfaluját.
Bár régen a három település nem szerette egymást, manapság már együtt, kéz a kézben járják egymás táncát. Hiszen kövesdi, tardi, szentistváni, mind matyó, ez a nép a mai nap összetartó. Van már múzeum, hímző pályázat, tájház, és készül több könyv is, a gyerekeket tanítják táncolni, varrni, tehát a hagyományt őrizni. Így nem szomorú Mari néni, hiszen tudja, a szentistváni mindig vissza fog ide térni, a kacskaringós utakra.
A nagy meséket hallgatva elröpül a nap, egy idő után nehezen találok szavakat. Mari nénit fájó szívvel hazakísérjük, a kanyargós utcákat már könnyebben elérjük. Nehéz dolog a búcsúzás, most is rájövök, de azzal nyugtatom magamat, amíg ilyen emberek élnek, a hagyomány is örök.
Mari nénire büszke lenne a népművészet mestere, Kis Jankó Bori, kinek nevét minden matyó ismeri. Légy magadra büszke te is, kicsiny Szentistván, hogy őrzöd még a régi hagyományt. Hiszen amíg a hagyomány él, tovább él a nemzet is, így apáról fiúra, anyáról lányra száll át a matyó mese is.
(nincs) VÉGE.
képek forrása: mek.oszk.hu, szentistvan.hu