Miskolcon az elmúlt száz évben rengeteg olyan változás ment végbe, amely nagyban formálta azt a városképet, amit ma ismerünk. Bár sok esetben tudatos, "városépítő" beruházások alakították pátriánkat, azok nem minden esetben voltak mentesek a külső behatásoktól. Egy olyan városban (és országban), amely az elmúlt évszázadban átélt két világháborút, majd 45 évnyi szocializmust, nehezen lehet ezen elcsodálkozni. Ezeknek a változásoknak estek áldozatul az alább felsorolt épületek is. Igyekeztünk olyanokat kiválogatni, amelyek valamilyen jellemzőjük okán akár kultikus létesítményei is lehettek volna a városnak abban az esetben, ha ezek a bizonyos külső behatások nem okozzák pusztulásukat.

Boldog békeidők. Így jellemeztük egy már megjelent összeállításunkban az 1930-as éveket. Ebben az évtizedben ugyanis számos komoly fejlesztés ment végbe a városban, ami biztosan növelte a miskolci polgárok komfortérzetét, így a közhangulat is javult a városban. Mostani összeállításunkban igyekeztünk olyan fotókat kiválogatni, amik nem feltétlenül képeslapra kívánkoznak, sokkal inkább életképek a város különböző területeiről. Ehhez hívtuk segítségül Maksay Zoltán fotóarchívumát (a fotómogul Maksay-család objektívjén keresztül  tekinthettünk be a szovjet kórházzá változott Palotaszállóba is), a fotók hátoldalán szereplő információkat felhasználva, azokat néhol kiegészítve. Ki tudja, talán van egy-két felvétel, amin felismerheti felmenőjét vagy akár saját magát is. Kellemes időutazást kívánunk!

Pózolj malaccal. Így tett a Palotaszálló konyhaszemélyzete is.

Szalamander Miskolcon (forrás:MiNap)

Az Akadémiáról szóló írásunkban már érintőlegesen említettük, hogy a selmecbányai örökség nem csupán a megszerzett tudás továbbadása és bővítése, hanem az Európában ilyen formában egyedülálló diákhagyományok továbbvitele és életben tartása is. A miskolciak jelentős része nyilván hallott már ilyen-olyan formában erről a hagyományőrzésről, hiszen az egyetemisták a jelen korban gyakran kapnak a városban elvégzendő, teljesítendő feladatot beavatási idejük során, ezért az átlagos miskolci polgár ma már nem csodálkozik rá arra, ha egyetemi buszt mosó diákokat vagy köztéri szobrokat csinosítgató, felöltöztető fiatalokat lát. De miért is történik mindez? 

Elég érdekes időket élünk manapság Miskolcon. A minap lehetett olvasni, hogy elszabadult lovakat láttak az Avas egyik legfrekventáltabb részén, most épp egy medve jelenléte hozta lázba a lakosságot, de számomra egyértelműen viszi a prímet az a nem mindennapi baleset, ami egy hete történt a Kiliánban. A  hajnali órákban - eddig ismeretlen okokból - két kisvasúti kocsi "kiszabadult" a LÁEV telephelyéről, majd több kilométert szabadon megtéve a Dorottya utcánál áttörte a bakot, a végállomást pedig a keresztbe haladó villamos jelentette.

A történet bejárta az országos sajtót is, én magam sem láttam még ennél furcsább közlekedési balesetet. Számomra ugyanis felfoghatatlan, hogy hogyan szabadulhatott el egy elviekben zárt indóházból a két szerelvény, hogyan tudott ekkora távolságot megtenni a két kocsi kisiklás nélkül egy alapvetően kanyargós, lejtősebb szakaszon, mekkora sebességgel kellett ahhoz haladniuk, hogy csont nélkül áttörjék az ütközőket? Meg úgy egyébként is, mekkora az esély arra, hogy hajnali fél 2 körül - amikor már nem járnak túl gyakran a villamosok - épp ott bóklásszon egy, hogy telibe kapja a két vasúti kocsi?

Kisvasúti kocsik és villamos találkozása június 11-én.  (fotó: Kovács Mátyás)

Amikor még a gimnázium padjait koptattam, őszinte leszek, annyira nem vonzott a történelem. Sokáig ugyanis szent meggyőződésem volt, hogy létezik egy történelemkönyv, mondhatni "A Történelemkönyv", bár évről évre cserélődik, az abban foglaltak szentek és sérthetetlenek, azt úgy kell megtanulni, ahogy a tanár tálalja. Az évszámok, az események kötöttek, azt kell leírni a dolgozatban, egy ideig számomra erről szólt ez a tudomány. Bár ezek az emlékeim ködösek már, az egyik órán elhangzott egy mondat az oktatóm szájából, ami túlzás nélkül állíthatok, meghatározták a további éveimet, hiszen ekkor döbbentem rá, miről is szól igazából, mit üzen számunkra a múlt. Ez a mondat a következő volt: "Miskolc volt az egyetlen város, ami jól járt Trianonnal." 

Nekem soha nem voltak határon túli gyökereim, mégis torokszorító érzés volt szembesülni a számokkal, amik a trianoni döntéssel jártak. Abba pedig még szörnyűbb volt belegondolni, hogy ezek a számok emberi sorsokat változtattak meg, az országnak pedig máig kiheverhetetlen traumát okoztak. Épp ezért hangzott abszurdként az idézett mondat, így a gyors miértemre gyors válasz érkezett: "Azzal, hogy Kassát elcsatolták, Miskolc lett az északkeleti régiós központ. Így lettünk nagyváros." Ez a felvetés végül elkísért az egyetem történelem szakára, majd a fent említett témát választottam a szakdolgozatom megírásához is, amit hosszas levéltári kutatómunka, Miskolccal kapcsolatos szakirodalmak, korabeli újságcikkek áttanulmányozása követett.  

Ebből a dolgozatból szeretnék most pár részletet kiragadni, megemlékezvén a trianoni döntésről. 

Trianon emlékmű a Győri kapuban

Tovább olvasom az új blogon!

2018. május 5-én hatalmas mérföldkőhöz érkezik a diósgyőri labdarúgás, hiszen ekkor kerül sor az első hivatalos tétmérkőzésre az új DVTK stadionban. A napokban nagy megtiszteltetésként ért a felkérés, hogy legyek az egyik szerkesztője a Miskolci Napló stadionavatóra készülő különszámának. Bár ehhez a kiadvány minden miskolci postaládába bekerül, én most gondolnék azokra is, akiknek valamilyen oknál fogva nem áll módjukban kezükbe venni. Ez a történeti áttekintés megmutatja majd, hogy milyen hatalmas mértékű infrastrukturális fejlődésen ment keresztül a diósgyőri sport az elmúlt valamivel több mint 100 évben. Adózzunk tehát tisztelettel mindazoknak, akik ebben az időszakban mindehhez hozzájárultak: a vasgyári ifjoncoktól a régi stadion(ok) karbantartóiig, nem elfeledve az új létesítmény tervezőit, építőit sem.

Az 1944-es év hozta el Miskolcra is a második világháborút. Ez év márciusában szállták meg a németek a várost, majd június 2. délelőttjén száz amerikai B-17-es és B-24-es nehézbombázó rengeteg civil életet követelő erődemonstrációt tartott, és ez a támadás csak egy volt a négy közül, amit "felszabadítóink" a város nyakába zúdítottak. A szövetségesek a földdel tették egyenlővé többek között a Búza téri vásárcsarnokot, jelentős károk érték a Tiszai pályaudvart és környékét, a Népkertet, az Erzsébet kórházat, később pedig a Vasgyár egyes területeit.  Ekkor azonban még nem volt vége. 

Hajnali 4 óra 10 lehetett, amikor a nővérszálló sarkán befordult egy éjszakai mulatságból hazafelé tartó házaspár, akik egy női ruhába öltözött, furcsa járású férfit láttak távolodni. Nem sokkal később a belváros felé látták őt lélekszakadva rohanni, immáron megszabadulva női ruhájától. Az elkövetőn és a szemtanún kívül senki nem volt az utcán. A gyilkos fegyver nem került elő, a találgatásokon kívül semmi nem volt a nyomozók kezében. Azóta sem lehet tudni, hogy ki volt az a rohanó férfi. Férfi volt egyáltalán?

A lány 23 éves volt, amikor egy csendes tavaszi hajnalon valaki bekopogott a megyei kórház nővérszállójának földszinti ablakán. Anna kihajolt, ekkor csapott le a gyilkos. Hogy ezt az ablakon keresztül, a lány haját megragadva vagy a szobába bemászva tette, arról megoszlanak a vélemények, annyi azonban tény, hogy Annát a gyilkos legalább 6 késszúrással sebezte meg. A fiatal ápolónő még kitámolygott a szálló előcsarnokába, majd ennyit mondott: „Nem akarok meghalni, mentsetek meg!”. De már késő volt, az orvosok nem tudtak segíteni. Anna a műtőasztalon meghalt, a kezében egy gombot találtak. Utólag kiderült, hogy a gomb egy pongyoláról való, amit száradni tettek ki a nővérszálló elé, ebbe bugyolálta be magát az elkövető, a gomb dulakodás közben kerülhetett Anna kezébe.

Az ember sokszor döbbenten áll az idő múlásának rohamossága előtt, számomra is hihetetlen, hogy a kis magyar Woodstockként emlegetett miskolci rockfesztivál immáron közel fél évszázada történt. Ámde ennek a kis beharangozó cikknek nem a kesergés és búslakodás a célja, hanem vidám ünnepet hirdetünk!

Kis hazánk első igazi fesztiváljáról korábban már ebben a cikkben írtunk, most pedig a 45. évfordulójának megünnepléséről adunk röviden hírt.

Miután bebarangoltuk a történelmi Diósgyőrt, kirándultunk egyet a Miskolc nyugati határától induló Bükk-hegységben, megismertük Felsőgyőr rejtélyes helyneveit, most egy kissé keletre kalandozunk, hogy felfedezzünk egy újabb, izgalmas történetekkel teli városrészt. 

A városrészt 1945-ben csatolták Miskolchoz.  A táblán lévő Diósgyőri vár kissé megtévesztő, hiszen az nem Újdiósgyőrben található (fotó: Balogh Attila)

Tovább olvasom az új blogon!