Ózd az elmúlt hónapokban középpontba került, főleg az aktuálpolitikai események, a megismételt polgármester- választás miatt, ahol első körben elképesztően szoros eredmény született, majd a megismételt választáson elsöprő győzelmet aratott a Jobbikos jelölt. Janiczak Dávid. Ennek híre bejárta mind az országos, mind a világsajtót. A Hír TV Célpont című műsora elég részletes riportot készített a megismételt választás napján, de a világhírű Reuters is bő cikkben számolt be az eseményekről. Ennek az írásnak azonban nem célja a választás eredményeit elemezgetni, hiszen azt sokan megtették előttem mások, sokkal inkább a város útkeresése az és jövője az, ami érdekes számunkra.

A mobilis munkám során gyakran dolgozom én is Ózdon (és környékén). Találkozva, beszélgetve az ott lakókkal, végignézve a városon ismerős képek fogadnak. Azért azt túlzás lenne kijelenteni, hogy egy az egyben olyan, mintha Miskolcon járnék, mégis rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a két város sorsában, tekintve mind a múltját, mind a jelenét. Hogy miért? Nézzük meg!

(forrás: wikipedia)

Mindenszentek alkalmából mi és a társblogunk, a "Borsodi mesék" (borsodimesek.blog.hu) megemlékezik házi kedvenceinkről is. Íme egy kis betekintés a Miskolc melletti kedvencek temetőjébe. 

A Bükk lábánál, a kisvasút vonala mellett, nem messze a gyógyszergyártól árnyas fák alatt fekszik a híres kisállattemető. a miskolciak és környékbeliek hosszú évek óta hozzák ide kis házi kedvenceiket, hogy megfelelő módon elbúcsúztassák őket, és méltó sírhelyet biztosítsanak számukra. 

Volt már egy képsorozatunk arról, hogy mi változott (vagy épp mi nem) 60-70 év alatt a városban. Most ismét Cziffra Andrea összeállítását hívtuk segítségül ahhoz, hogy összevessük a múltat a jelennel, ráadásul mindezt egyazon fotón. 

Tekintsék meg, hogy nézett ki egykor és most a Hősök tere, az Ady híd környéke, a Búza és a Mindszent tér vagy éppen a Centrum Áruház!

"Tudjátok-e, hol van Diós-Győr?
Láttátok a regényes tájt:
A bércet és barlangot, melyet
Az őserő építe, vájt?"

Tompa Mihály: Diósgyőr

Bevezetés

Mikor azt a felelőtlen kérdést tettem fel az oldalunkon, hogy a kedvelőink szeretnének-e egy olyan sorozatot olvasni, mely egy sajátos stílusban, mégis a tájékoztatás legnagyobb igényével íveli át Miskolc történetét, még bele sem gondoltam abba, hogy mekkora fába vágom a fejszémet. Vagyis tudtam: hatalmasba. Miután ennek a kis sorozatnak alapjául egy általam megírt szakdolgozat áll, így belekóstolhattam már a város múltjának a tanulmányozásába, azonban az a bizonyos diplomamunka inkább a 20. században kialakuló "Nagy-Miskolczot" állította középpontba, így a kezdetekkel csak érintőlegesen foglalkoztam.

Hogy mégis mi szülte az ötletet? Egészen konkrét oka van, röviden. A jelen keserűsége. Bővebben? Nem becsüljük a várost, ahol élünk, pedig ki más tehetné szebbé, mint mi, akik benne élünk. De hogyan és miért akarnánk szebbé tenni, ha a múltját nem is ismerjük? Mi lesz, ha nem foglalkozunk lakóhelyünkkel? Elhagyjuk. És abba belegondolt már valaki is, mi lesz, ha mindenki elhagyja?

Az, aki most a városhatáron belül olvassa ezen sorokat, kicsit álljon fel a monitortól, és nézzen ki az ablakon! Ugye, milyen gyönyörű? Lehet sokan panelokat, vagy épp gyárkéményeket látnak, de igen, ez is a múltunk része. De nézzünk ki jobban azon ablakon! A minap a fodrászom mesélte, hogy elmentek Horvátországba nyaralni, Egy dirrel-durral beharangozott program keretében elvitték őket egy kis lakatlan szigetre, ahol a nagy szenzációt egy akkora cseppkőbarlang jelentette, ahova ketten fértek be egyszerre. Azért tartott egy napig, mert a hajó 60 fős volt...

Akkor miről is beszélünk? Bár tengerpartunk és lakatlan szigetünk nincs, de körbe vesznek minket a hegyek, tavak, vannak patakjaink, egy gyönyörű várunk, fürdőink, és még számtalan olyan csoda mellett éljük mindennapjainkat, amiről még lehet nem is tudunk, vagy csak nem akarunk róla tudomást venni.

Mint ahogy azt az előző írásunkban fejtegettük, a tervek szerint az MVK Zrt. hasznosítaná a Bagolyvárat, ami a Felső- majláthi villamos végállomásnál várja azt, hogy eredeti pompában tündököljön. A cikk megírásának napján megkerestük a Zöld nyíl projekt, illetve az MVK Zrt. illetékes munkatársait az ügyben érdeklődve, hogy vajon történt-e már előrelépés az épülettel kapcsolatban. 

Eredetileg erdészeti irodaépületnek tervezték, használták már lakóházként, a legutóbbi információk szerint vagy rendőrörsként, vagy az MVK állomásépületeként funkcionálna tovább az ún. Bagolyvár, ami jelenleg a felső-majláthi villamos végállomásnál vár arra, hogy eldőljön (a sorsa). Egy épület, ami a Zöld Nyíl projektből - egyelőre - kimaradt, Kalafusz Attila képeivel gazdagítva.

Még tisztán emlékszem a hónapokkal ezelőtti rácsodálkozásomra, mikor egy focimeccs alkalmával kinyitottam a klub helyi kiadványát, melyben a miskolci sóbarlang hirdetésébe botlottam. Bár Miskolc, és a várost körülölelő Bükk nem szűkölködik barlangokban, mégis, valahogy furcsának tetszett, hogy van egy sóbarlangunk a belvárosban is. Megnyugtatott viszont a tény, hogy nem csak én voltam ezzel így.

Bár a miskolci, múltidéző képeslapos sorozatunk véget ért, találtunk két olyan példányt, ami önmagában megérdemel egy rövid írást. 

Hogy miért? Mert ez a két képeslap kristálytisztán megmutatja, hogy látták a jövőt több mint 100 évvel ezelőtt. Abban a korban, amikor ezeket az elképzeléseket még nem photoshoppal vagy bármilyen más képszerkesztő programokkal álmodták meg. A két képeslapon látható világon persze ma már csak fogjuk a fejünket, pedig állítom, akkoriban ezt igenis komolyan gondolták. 

Azért védjük meg élénk fantáziájú elődeinket! Ha nekünk kellene elképzelni, majd megrajzolni a 100 évvel későbbi Miskolcot, bizony kevés lenne az esély arra, hogy pontosan le tudnánk festeni a jövőt. 

Azért azt megkérdezném évszázados elődeimtől, miért láttak akkora fantáziát a léghajó bizniszben?!

Ha kíváncsi vagy, más városokban hogyan képzelték el a jövőt elődeink, kattints ide!

 képek forrása: http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/

A város egyik legkultikusabb helyéről elég kevés információval rendelkezünk, holott igencsak kirí ez az épület a szimpla egyszerűségével. Az Újgyőri Piacnál található, kocka alakú óvóhelyet évek óta nézegetjük, de kevesen tudják, hogy egyáltalán mi az, többen nézték példának okáért gabonatárolónak. Virtuális bunkertúránkhoz ismét segítségünkre lesznek Kalafusz Attila zseniális képei.

Tovább olvasom a megújult blogon!

Egyszer egy matyó legényt elvitt az ördög. A legény menyasszonya nagyon bánkódott és könyörgött az ördögnek, hogy adja vissza az ő legdrágább kincsét. De az ördög nagy ravaszul azt mondta.

-          Visszakapod a vőlegényed, ha telehozod a kötényed rózsával!

Jaj, honnét vett volna télvíz idején rózsákat a lány? Fogta magát, előszedte a színes fonalakat és telehímezte a kötényét rózsával. Így szerezte vissza jegyesét a matyó lány, és azóta hordanak Matyóföldön cifra kötényt a fiúk és lányok is az ördög rontása ellen.

Hogy a történet hol keletkezett, nem tudni, de - folytatva a mesét – ahol a borsodi hegyek találkoznak az Alföld nagy rónaságával, ott találjuk Szentistvánt, a mintegy 3000 lelkes falut. Útjai legalább olyan kanyargósak, mint a cérna útja a fehér vásznon, eltévedni is nehéz, főleg, ha az emberfia csakis egy házat, annak lakójával keres. Így történt, hogy a fél falut bejárva nem találjuk Ferenczi Imrénét, vagy, ahogy mindenki ismeri, a szentistváni Mari nénit. A közelben nincs se korcsma, se folyó, de még egy teremtett lélek sem, aki úti célunkban segítene, így a kacska utca 43-as számát megtalálni legalább oly nehéz, mint kinyomozni a fent említett mese eredetét. Aztán hogy, hogy nem, a ház egyszer csak előbukkan, lakója elénk toppan széles mosollyal. A kapu kitárul, a nagyszobába érve, a matyó kincsek láttán az ember szeme elcsábul. Van itt minden, mi szemnek, szájnak ingere, hiszen Mari néni már mutatja is a hímzett ruhadarabokat, könyvjelzőket, párnahuzatokat, terítőket, miközben meséli a régi időket.